Pantomim és lőgyakorlat II.

Miután leszerepeltem a „Ki-Mit-Tud”-on, és újabb fellépéseimmel nem szerezhettem dicsőséget a nevezetes T-ütegnek, lassanként megváltozott helyzetem a katonaságnál. Fokozottan védett személyből átlagos honvéd elvtárssá váltam, sőt Ács Ákos álhadnagy szerint én lettem az első számú közellenség azok közül, akik fennhatósága alá tartoztak.

A továbbiakban már nem számíthattam arra, hogy elnéző fejcsóválással megúszom a fegyver karbantartás elhanyagolását, mint ahogy korábban már megtörtént. Igaz, akkor szentül meg voltam győződve arról, hogy abból nem lehet semmi bajom, mert vakrozsdás a géppisztolyom. Ezt hivatalosan is bejegyezték a fegyverkönyvbe. Ott is hagytam az enyémet a fegyverszobában a támlán pihenni, amíg a többiek olajos rongyokkal csuszatolták a sajátjukat.
Akkor ért csupán meglepetés, amikor az ellenőrző elöljáró parancsára a tisztítóvesszőbe fűzött fehér rongyot át kellett húznom a PPS géppisztoly csövén, és a túloldalon vörösre batikolt műalkotás bukkant elő. Bárki láthatta, hogy az én rozsdám egyáltalán nem vakult meg. Akkor még megúsztam a laktanyafogságot, mert a következő szereplésre készültem.

Eperjesi főhadnagy előtt is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy sem kiváló katona, sem élenjáró nem lesz belőlem. A legjobb engem távol tartani mindenféle katonás gondolkodásmódot igénylő tevékenységtől. Ezért aztán leginkább naposi vagy konyhai szolgálatra kaptam beosztást.

A bevezetőben már említettem, hogy a katonaságot teljesen megváltozott tudatállapotban csináltam végig: szerelmes voltam. Ebből következően hetente többoldalas leveleket írtam későbbi menyasszonyomnak. Mai fejjel visszatekintve ez komoly egészségügyi kockázatot jelenthetett a cenzorok számára, akik valószínűleg majdnem halálra röhögték magukat a leveleim olvasása közben.

A személyiségemben kódolt hibalehetőség és a hadsereg olajozottan működő gépezete akkor került konfliktusba, amikor éppen konyhaszolgálatra készülődtem egy szép tavaszi reggelen, a hidegháború egy csendes időszakában.
A napossal egy órával korábban ébresztettem fel magam, hogy nyugodt körülmények között el tudjak készülni kedvesemnek írandó episztolámmal. Már a búcsúzó bekezdésnél tartottam, amikor megszólalt a sziréna. Én azt gondoltam, hogy egyike a ritka gyakorló riasztásoknak. Csak az volt furcsa, hogy tényleg nagy rohangálás kezdődött a körletben. A hálótermünkben is megjelent egy ismeretlen őrnagy és felhangzott a vezényszó:
- Elöljáró, vigyázz!!
- Pihenj, folytasd tovább! – válaszolt a szolgálati szabályzat szerint az őrnagy.
Én pedig – engedelmeskedve a parancsnak – visszaültem a stokira, és folytattam a levélírást. Az őrnagy hozzám fordult:
- Honvéd elvtárs, mi az ön feladata teljes harckészültség elrendelése esetén?!
- Oh, én megyek konyhai szolgálatra, csak előbb befejezem ezt a levelet, őrnagy elvtárs. Válaszoltam, fel sem pillantva a levélből, hiszen ő parancsolta az előbb, hogy folytasd tovább. Az őrnagy furcsán ingatta a fejét, amikor elhagyta hálótermünket.

Levelemet leadtam a naposasztalnál, hónom alá vágtam a kék kötényt, és krumplipucolásra hitelesített bicskával a zsebemben elmentem a konyhára, hogy szolgálattételre jelentkezzek. Akkor lepődtem meg, amikor a szakácsok is rohamsisakban, géppisztollyal, teljes menetfelszereléssel álltak a kondér mellé. Én pedig egy szál kicsorbult bicskával várhattam a ránk zúduló ellenséget, mert ez bizony éles riadó volt. Szerencsére valamelyik szakács eldugott a tésztaraktárban, ahol egész nap izgulhattam a liszteszsákok fedezékében a teljes harckészültség kimenetele miatt.

Ezalatt a rajtársaim észrevették, hogy felszerelésem a körletben maradt, géppisztolyom pedig, mint valami sajátos „corpus delicti” virított a fegyverszobában. A géppisztolyt áttették az átvezényeltek fegyverei mellé, mintha oda tartozna, maradék felszerelésemet pedig elosztották egymás között, és cipelték egész nap. Ezért aztán az ellenőrzés mindent rendben talált a körletben. Létszámellenőrzéskor pedig nyugodtan lehetett hivatkozni arra, hogy én konyhaszolgálatot teljesítek.

Az éles riadót valamikor késő délután lefújták, és kezdtek visszatérni a laktanyába a katonákkal megrakott teherautók. Vacsora tájban már megkönnyebbültem, mert nem géppisztollyal a hátukon osztották a szakácsok a szaftos húst, és kezdtem elhinni, hogy tényleg megúsztam életem első éles harci bevetését.

A kaland persze kitudódott Eperjesi főhadnagy előtt is, de nem csinált ügyet belőle, csak négyszemközt szúrt le, elvégre az ellenőrzés mindent rendben talált.

Ez után a kaland után történt, nem sokkal a leszerelés előtt, hogy az OLP-től érkeztek magasrangú elöljárók, talán tábornokok is, hogy megtekintsék a T-üteg bemutató foglalkozását. (időpontot, létszámot, rangfokozatokat ld. Fodor Zsolt lábjegyzetében).

A bemutatóra délután került sor a romhangár melletti területen.

Eperjesi főhadnagy ebéd után magához rendelt:
- Kanyó elvtárs, jobb ha maga nem vesz részt a bemutató foglalkozáson. Mert ahol maga megfordul, ott mindig valami furcsa dolog történik. Még szerencse, hogy eddig megúsztuk rendkívüli esemény nélkül. Hogy hivatalos formája legyen a dolognak, megparancsolom, hogy biztonsági őrségbe menjen ki, a laktanyától másfél kilométerre. Fél órával a bemutató foglalkozás vége után térhet csak vissza a körletbe! Értette?
- Értettem.
- Lelépni.

Mármint úgy értettem, hogy nekem nem kell végig csinálnom a délutáni bohóckodást, és lényegében szabadon rendelkezem az időmmel. Amíg a többiek az egyenruhájuk gombját ellenőrizték, csizmájukat fényesítették én a lábamat lóbáltam az emeleteságyon. Ezért aztán a felszerelésemet is a megértett parancsnak megfelelően válogattam össze. A PPS géppisztolyba mindössze egyetlen tárat tettem, se tartaléktárat, se tártáskát nem vittem magammal. A szimatszatyorból kiemeltem a gázálarcot, és helyére betettem a könyvtárból frissen kölcsönzött könyvet, hogy legyen mit olvasnom nagy magányomban. A kulacs vízről természetesen nem feledkeztem meg. Nehogy véletlenül szomjan haljak a börgöndi pusztaságban.

Már majdnem elhagytam az utolsó alegységet is, amikor Ács álhadnagy hangja utolért:
- Kanyó honvéd, hozzám!
- Kanyó honvéd jelentkezem.
- Hol a fenében bóklászik maga, távol az egységétől?
- Jelentem, Eperjesi főhadnagy parancsára biztonsági őrségbe megyek a lőtér szélére.
- Marhaság! Nem is fogunk éles lőszerrel lőni. Csak alakilag mutatjuk be a lövészetet. Nem megy maga sehova. Már megint sumákolni akart, mi?! Álljon vissza a helyére, mielőtt még megfenyítem!
- De az Eperjesi főhadnagy parancsa az volt…
- A katona az utolsó parancsot teljesíti! Értette?
- Értettem.

Így találtam magam ismét a saját rajomban.

A bemutató foglalkozás forgószínpadszerűen folyt a különböző helyszínek között. Egy-egy foglalkozásra mintegy negyedóra jutott. A foglalkozás végeztével sorakozó volt és rajkötelékben átvonultunk a következő helyszínre.

Sejtettem, hogy hiányos felszerelésemmel nehezen fogom megúszni a bemutatót. Leginkább azért izgultam, nehogy véletlenül akkor szemléljenek meg a tábornokok, amikor a vegyvédelmi bemutató következik, mert lelki szemeim előtt megjelent, hogy mi következne a „Vegyi támadás jobbról!” vezényszó elhangzása után.

A többiek gyorsan felvennék a gázálarcot, én pedig ott állnék a sorban - és előhúznám a szimatszatyorból a Kreutzer-szonátát. A szolnoki bűvész produkciója sem okozna nagyobb meglepetést.
Hát ebből biztos botrány lenne.
Inkább bevetem akkor a csodafegyvert.
Egyszerűen elájulok.
Pantomimes múlttal a hátam mögött szégyen lenne, ha nem tudnék élethűen eljátszani egy ájult katonát. És a nagy felfordulás körülöttem valószínűleg elterelné a figyelmet hiányos vegyvédelmi felszerelésemről.

A forgószínpad egyre pörgött, és egyre közelebb kerültek hozzánk a tábornokok.

Akkor találkoztunk össze velük, amikor a 4. számú lőgyakorlat következett, amely két részből állt, a két tüzelés között rohammal.
Erre is felkészültem gondolatban. Úgy véltem, ezt meg tudom oldani a csodafegyver bevetése nélkül is.

Kitárazott géppisztollyal kellett a tűzvonalba lépni. Mivel nem volt tártáskám, a tárat a nadrágszíjammal és bal karommal szorítottam az oldalamhoz.
Elhangzott a „Fekve tölts!” vezényszó.
Egyszerre léptünk előre, és lefeküdtünk. Sajnos a határozott mozdulat hatására a táram kiszabadult fogságából, földre esett és gurulni kezdett a leküzdendő cél irányába. Reflex mozdulattal, a „Fekete párducot” megszégyenítő vetődéssel sikerült elcsípnem a tárat, és elkezdtem visszakúszni a tűzvonalba. Sajnos időt vesztettem. Balról már felhangzott a „Sutyinkszky honvéd tüzelésre kész!” Nyomban utána a „Kasnyik honvéd tüzelésre kész!” Én következtem, és még mindig a tárat forgattam, hogy betaláljon a helyére. Nem várhattam tovább, jelentettem, hogy: „Kanyó honvéd tüzelésre kész!” - közben igyekeztem a tárat szilárdan a cső alatt tartani.
- Nyomja be már a pöcköt! - sziszegett fölöttem Ács alhadnagy, akaratlanul is eltakarva a tábornoki szemek elől bénázásomat. Benyomtam a pöcköt. Most már tüzelésre tényleg készen álltam, habár úgy éreztem, inkább vizelnem kellene.

A tüzelés imitálása után Ács alhadnagy rohamot vezényelt a távolabbi futóalak céltáblák irányába. Futás közben mellettem loholt és többször elismételte:
- Ezért úgy megfenyíttetem, hogy belezöldül! Nem kuglipálya ez, hogy gurigassa a dobtárat!

Mire a sikeres rohamot befejeztük, és visszatértünk a foglalkozás kiindulópontjára, a tábornokok már a következő egységet szemlélték. Apró közjátékom feledésbe merült, talán észre sem vették, mert a T-üteggel - a hivatalos jelentésben - elégedettek voltak a tábornokok.

Ács alhadnagy tényleg meg akart fenyíttetni, de Eperjesi karakánul vállalta, hogy ő küldött engem biztonsági őrségbe. Ezt is megúsztam. Mint ahogy csodaszámba ment az is, hogy az egész katonaságot mindössze egy hét laktanyafogsággal sikerült teljesítenem.

Kanyó Feri