Megvan Szabó Tibi, és Láng Laci is memóriabajnok

Szabó Tibi

Kedves Laci!

Mint ahogyan mindig, ha jól emlékszem, éppen Te voltál köztünk már akkor is érettebb, bölcsebb gondolkodású. Én nem olvastam ezt a politizáló levelet, de valóban nem is érdekel. Egyébként én a Debrecweni Egyetem Politikatudományi tanszékének vezetője vagyok. De ennyi.

Jó, hogy kezd összeállni ez a régi banda. Én örülnék, ha egyszer őssze tudnánk jönni. Újból bemutatkoznánk egymásnak, mert ki ismeri fel a negyven év előtti arcokat. Néhányat bizonyára, de sokunk úgy átváltozik, hogy csak na.

Baráti üdv

Tibor

LL

Szia, örülök, hogy elértelek!

A politizáló bekezdés az egyébként bűbáj Máthé Dénes egyik hosszabb levelébe csúszott bele, s Molnár Imre tiltakozott, jogosan és szerintem végül is ügyesen. Ide másolom a kritikus részt és Secko Jedno barátunk levelét (csak az információ kedvéért).

• MD: "...hátha hamarosan újra ilyen helyzetbe hozzák ORSZÁGUNKAT az MSZMPmaradékai+tárustasok (Szekeres, Lendvai, Mengelei Hordágy Ágnes stb)"
• MI: "Ideges, isteni ez az új összeborulás a számitógépnek és internetnek hála, de politikai megjegyzéseid elsütésénél legyél tekintettel egykori judeobolsevista társaidra (például rám), akik ma a rohadt amerikai imperialisták (vagy már nem szereted őket ?) szekerét tologatják pénzért. Ha-ha ! De ne legyél ideges ! A Lendvai Ildikó mellesleg egyik hozzátartozóm legjobb barátnője, Mengele pedig a nagyapámat küldte a gázkamrába.
  Bajtársak, kapcsoljuk ki egyszer és mindenkorra a rohadt kurva magyar politikát, amely naponta megtiporja az izlandiaktól tegnap elszenvedett kézilabda-vereség miatt úgyis földig lelombozott nemzeti lelkületünket.
  Molnár Imre"

Erre írtam, amit írtam, annak, akit megtaláltam.

Én egyébként hamar elszakadtam a bölcsészpályától. Szerkesztő, majd gazdasági újságíró voltam, végül önkormányzati gazdasági szakértő a Fővárosnál. Most nyugdíjasként csinálom ezt, néhányan irkálunk ebben a témában belső tanulmányokat. Közben, akármilyen furcsa, mindig is bölcsésznek tartottam magam (a szerintem jó, a történetiséget érzékelő gondolkodás értelmében).

Ahogy öregszem, egyre gyakrabban gondolok vissza a gyerekkoromra, szegedi nagyszüleimre. Amíg éltek, jártam hozzájuk, s ekkor voltam nálatok is a Nemestakács utcában. (Ugye, jól emlékszem az utcanévre?)

Hát ennyi. Remélem, látjuk még egymást.

Ölel

Laci

2008. 02. 03.

Szevasztok, fiúk!

Néhányan sürgettek már, az ő szavukkal: „megszólalok”. Eddig csak kapkodva tudtam volna írni, de jó is, hogy késtem, mert sok inspirációt kaptam tőletek. Nekem valahogy idő kell, hogy 40 évre visszamenőleg leássak, rémes a memóriám. De talán van olyasmi, amire véletlenül én emlékszem.

Ennek jegyében korrigálni szeretném Zsolt csodálatos listáját annyiban, hogy tudtommal én az 1. szakaszban voltam (L-kabin). Emlékeim szerint az ott felsoroltak jelentős részével voltam egy hálóban. Friedrich Vili (Frici) mellett aludtam a fölső ágyon, Rocco talán éppen alattam vagy srégen jobbra alattam, Ideges és Lengyel Miki tőlünk balra, a falnál.

Javaslom véglegesíteni azt is, hogy nem Visnyei, hanem Visnyai Attila volt a Börgöndön „talált”, két előfelvett katona egyike. Ebben egészen biztos vagyok.

Többen jól emlékeznek SZENDRŐ keresztnevére, Zsolt listáján azonban tévesen szerepel: nem László, hanem Lajos. A beceneve már akkor is Luigi volt (olasz-spanyol szakot végzett). Kezdem vele, mesélek:

Az egyik legkedvesebb, leginkább nyílt szívű ember, akit ismertem. Az egyetemen is szerettük. Ő viszont nem találta sem a helyét, sem a párját Magyarországon. Budapesten ismerkedett meg egy szintén rendkívüli kedvességű mexikói indián lánnyal, Marilou-val, kiutazott meglátogatni, és aztán több mint egy évtizedig nem láttuk. Mikor újra találkoztam vele Pesten, akkor már két gyereke volt. Emlékszem, a fiút Márknak hívták, fekete hajú, karcsú, 10 éves szépség, a kislány neve pedig Mirjam.

Luigi mesélte, hogy kezdetben nem volt állása, Marilou szüleinél tengődtek Mexikóvárosban. Az egyik nap a család kocsiját vezetve megállt egy piros lámpánál. Mit tesz isten, a szomszéd kocsiban egy olyan mexikói pali ült, akit még Pestről ismert, idegenvezető-korszakából. Átkiabált, öt mondatot beszéltek. A hapsi a mexikói állami TV-nél volt valamelyik főnök. Kérdezte: tudsz kamerát kezelni? Luigi, akinek addig legfeljebb Pajtás fényképezőgép volt a kezében, rávágta, hogy igen, és a szeme se rebbent. Na, gyere be a TV-be a jövő héten. Luigi kivett a kölcsönzőből egy kamerát (tudtommal videokamera akkor még nem volt, csak keskenyfilmes lehetett), és egy hétig gyakorolt. Egy év múlva pedig már vezető operatőr volt a mexikói TV-nél.

A valamikori híres mexikói földrengést úgy élték át, hogy egy-egy gyerekkel a lábuk között az ajtókeretbe álltak, mielőtt a ház leomlott. Pont az ő emeletükig bezárólag dőlt kifelé a ház, ők elrepültek és megúszták, a fölöttük lévő tizenvalahány emelet függőlegesen rogyott össze, az ott lakók nem úszták meg. Ezt követően kertvárosba költöztek.

Többször is találkoztam vele Pesten. Legutoljára a kilencvenes évek közepén, a mexikói külügyminisztérium kelet-európáért felelős kereskedelmi attaséjaként találkoztam vele. A székhelye Németország volt, nem tartozott a budapesti nagykövetséghez. Ő a leginkább Brumival (Bátki-Bratmann) volt jóban, akivel nekem később megszakadt a kapcsolatom. Addig (szintén a 90-es évek közepéig) Misi két házasságon jutott túl, úgy tudom, lelkileg nem igazán szerencsésen. Két nagy gyereke és egy kisebb van, ő is már 14-15 lehet, de ennyit tudok. A mamája valóban Kertész Erzsébet írónő (volt: kb. három éve meghalt).

A mese másik része Hódmezővásárhelyről szól, amely méltatlanul szorul háttérbe Börgönd mögött. Vásárhelyen is történtek dolgok. Engem egyébként Börgönd jobban nyomasztott, mint Vásárhely – talán csak az időjárás okán, ugyanis ott szép ősz volt sokáig, Börgöndön pedig kezdődött a téli, depis vaksötét.

Utólag fogom csak fel igazán, mennyire be voltak szarva tőlünk a katonaságnál. Mi voltunk az első eresztés az ún. új honvédelmi törvényből. Azaz 18 éves katonájuk addig nem volt, és nem hiányzott nekik semmiféle „rendkívüli esemény”. Ráadásul mi holmi nyavalyás értelmiségiek voltunk! Hát nem maga a sötét rejtély? A – mondjuk – egyszerű lelkeknek fogalmuk sem volt, mi várható. Csak ez magyarázhatja – gondoljátok meg! –, hogy Hmvh-n a szakaszparancsnokok századosok voltak! Akik igazából nagyon is kesztyűs kézzel bántak velünk, persze, nem annyira tapintatból, hanem, féltek, hogy bakot lőnek. Márpedig az új törvénynek működnie kell, ezt nyilván parancsba kapták.

Az én szakaszom parancsnoka a kis, köpcös de nem kövér Farkas száselvtárs volt. Joviális, kis termete ellenére nagy marha. Mesélte, hogy mosógépben tisztította a pacalt, a hároméves kisfia pedig „betörölte, mint a szart”. Ez a mondás még az egyetemi évek alatt is kísértett, mindig betegre röhögtük magunkat rajta.

Jó szívvel emlékszem a tisztesek közül a rangidős Cakó (Czakó?) tizedesre, ritka békés pali volt. Az én rajparancsnokom Madarász őrvezető volt, ő sem bántott bennünket.

Brumi kitalálta, hogy nem fogja az életét a laktanyában tölteni (az esküig nem mehettünk ki). Színi társulatot alapított belőlünk, és meggyőzte a kultúrtisztet, Salamon századost, hogy bent nem lehet elég jól próbálni. Így a kis csapat rendszeresen kijárt a városba (nem emlékszem, milyen kísérettel) a tiszti klubba próbálni. Ott volt színházterem is. De főleg: volt büfé, palacsintával. Az ingünkbe mindig eldugtunk jó néhányat a bentieknek.

Csapódott hozzánk egy nő is, civil alkalmazott, bizonyos Horváthné. Fehér bőrű, picit szeplős, vöröses nő volt, úgy 28-30 éves, elég jó alakkal, karcsú bokával. Végigrajongta a próbákat. Nem tudom már, melyik tisztes kérdezte egyszer: Na, és a Horváthnét megb.-tok már? Mert itt az a szokás.

Hát én majdnem. A pokolban biztos az orromra húzzák. Laktanyán belül volt a kapu közelében egy nagyobb, sötét helyiség, biciklitároló vagy mi, s az egyik este, próbáról jövet be kellett mennem oda, ma már fogalmam sincs, miért. A nő utánam jött, közel, majdnem sütött. Én kimenekültem – szerelmes voltam odahaza. De nem adta fel. Egyszer próbán rémes fejfájás jött rám, panaszkodtam. Burukkolt, hogy hazavisz és ad fájdalomcsillapítót, alig bírtam kivédeni (én marha?).

Egyébként Sánta Ferenc akkoriban megjelent „Húsz óra” című tsz-regényéből adtunk elő részletet. Én voltam a tsz-elnök (később a filmen Páger játszotta, bizony, de már csak utánam). Sajnos, nem tudom biztosan, ki játszotta a másik fő szerepet, akit a filmen Görbe János. Minduntalan egy „Bakos” jut az eszembe (az arca előttem van a fiúnak), de ilyen név nem szerepel Zsolt listáján, márpedig az majdnem szentírás. Szóljon, aki tudja, ki volt. Még „tájoltunk” is a darabbal! Műsort adtunk valamelyik faluban, s azt hiszem, zenekar-félénk is volt, mintha Pallagi Totyi benne lett volna, s mintha több, a színpad szélére helyezett korsó sörrel indított volna.

Arra emlékszem még, Apatócki százados micsoda kéjjel tartott fegyverbemutatót! 100 méterre különféle célok voltak kihelyezve, köztük egy nagy marhalábszárcsont is. Apatócki hasravágta magát, és csak úgy repült a csontszilánk. Ihaj! És arra emlékszem még, hogy amikor később először osztottak ki nekünk éles lőszert, és három vörösréz gyilok pottyant a markomba, fizikailag rosszul lettem, kiverte a víz a homlokomat. Ehhez képest jól lőttem – később a vurstliban is, ajándékokat lőttem légpuskával a gyerekeknek.

Kezdek hosszúra nyúlni.

Börgöndről most csak annyit, hogy egyfelől télen teljesen tudathasadásos volt nekem: kívülről láttam magam, ez nem én vagyok. Így bírtam ki.

Másfelől: ott tanultam meg elég rendesen ping-pongozni. Emlékszem, Dénessel néha már egészen tetszetős labdamenetekre futotta. A másik: a futás szabadsága, igaz, ez már Vásárhelyen elkezdődött.

Az úgy esett, hogy Frici válogatott kerettag volt tájfutásban, s engedélyt kapott, hogy a laktanyán kívül, az országúton edzzen. De miért, miért nem, vinni akart magával valakit, hogy ne fusson egyedül, s a választása rám esett. Talán mert osztálytársam volt a gimiben, talán mert tudta, hogy atletizálok (bár dobó voltam, nem futó). És szürkületkor gyakran kifutottunk. Elmaradt mögöttünk a laktanya, nem nyomasztott semmi. Előttünk a derengő horizont, lassan látszani kezdtek a csillagok. Mi szóltunk néha egy-egy szót, kialakult a ritmus, és engem elvarázsolt a dolog. Volt egy hasonlatunk is, de ezt már – érteni fogjátok – Börgöndön találtuk meg. Az országúton 3-5 kilométer után, kinél mikor, egyszer csak úgy érzed, hogy nem bírod tovább. De ha tovább futsz, feloldódik a fáradság, te feloldódsz a ritmusban és úgy érzed, akármeddig elfutnál. Erre mondtuk: beindult az „újrakapcsoló motor” – ha még emlékeztek ottani tanulmányainkra.

Dobos Karcsinak még annyit: eskü után, Börgöndön úgynevezett hallgatók voltunk, tiszthelyettesnek képeztek ki. Vagyis tartalékos őrmesterként vagy törzsőrmesterként szereltünk le, vizsgaeredménytől függően. Én, bölcsész lévén, leszerelés után kb. 10 perccel mindent, de mindent elfelejtettem, amit tanultunk, belőlem ugyan egy nyögésnyi államtitkot sem bírtak volna kihúzni a gaz – Hofi után: imprilista – ügynökök. Ezt érzékelhette, kivételesen helyesen, valamilyen katonai központ is, mert később soha, egy percre sem háborgatott a katonaság. Ennyi hasznom mindenesetre lett a bölcsészetből.

Csak még egy dolog: Nekem 16 mailcímem van meg, ide írom a neveket, s kérlek, ha tudjátok még valakiét, írjátok meg. Vagy inkább: mi lenne, ha Kasnyik Gyuri közreadna egy összesítést, ha van neki ilyen? (A neveim: Dobos Karcsi, Fodor Zsolt, Friedrich Vili, Gulyás Lala, Kasnyik Gyurka, Maróy Péter, Máthé Dénes, Molnár Imre, Pápa Ágoston, Sutyinszki Misi, Süli István, Szabó Tibor, Sztancsik Péter, Téringer István, Tokai András, Záray Gyula.)

Na, jó éjszakát mindenkinek. Elnézést, de mint Goethe írta: nem volt időm röviden írni.

Üdv,
Láng Laci