Sziasztok!
Kérek engedélyt ...
Na ezt így nem folytatom, mert nem áll jól. Hogy eddig nem jelentkeztem Vásárhelyhez, vagy Börgöndhöz fűződő storikkal, annak legfőbb oka az, hogy általában kihullik az ilyesmi a fejemből, de itt arról is szó van , hogy a sereget úgy, ahogy volt igyekeztem kitörölni az emlékeimből.
A hetvenes évek közepén még berángattak Karcagra négy egész hónapra, minden áron alhadnagyot akartak belőlem csinálni. Nem tudom, hogy rajtam kívül széles e hazában sikerült-e rajtam kívül valakinek megbukni egy ilyen vizsgán. Nekem se ment könnyen, de mindent elkövettem a cél érdekében.
Azzal kezdtem, hogy amikor megfenyegettek, hogy behívnak, gyorsan csináltattam a szegedi röntgen főorvossal néhány szép felvételt a gerincemről. Akkoriban ő volt a Szegedi Fotóklub elnöke, szívesen megtette nekem. Azzal tisztában voltam, hogy gerincferdülésem az van rendesen, az csak akkor derült ki, hogy valami Scheuermann-kórom is van. A doki szerint ennek fájni kellett volna, hál' istennek nekem ezzel a mai napig semmi bajom nem volt.
Ennek ellenére engem bevittek és én már a harmadik napon a gyengélkedőn kötöttem ki. Annál is inkább, mert a második napon egy ágyút kellett tologatnunk a karcagi pusztán, csak úgy gyalogszerrel. Mondtam is, hogy ezt egy börgöndi rakétás nem csinálhatja. A többiek aztán idejük egy részét tanteremben töltötték és mindenféle bölcs dolgokat hallgattak, vagy éppen az ágyút sétáltatták.
Életemben annyi időm nem volt olvasásra, mint akkor. Néha volt kellemetlen, amikor valami ellenőrzést vártak a gyengélkedőn. Olyankor át kellet feküdnöm arra az ágyra, amelyben ravaszul egy ajtót helyeztek el a matrac helyett.
Mindennek ellenére azt mondták, hogy nyugodtak vegyek részt a vizsgán. Az első nap után kezdett cikis lenni a helyzet, mert a helyi politikai tisztnél kellett vizygázni. Hiába mondtam én a legnagyobb marhaságokat, jelest kaptam. Másnap aztán valami szakember jött vizsgáztatni, sok csillaggal, meg tán piros csikos nadrágban. Lehet, hogy lőelmélet volt a téma, a lényeg, hogy majd leesett a székről, olyanokat mondtam. Ezután már fölmentést kaptam a többi vizsga alól és civilben röhögtem végig a többieket amint alhadnaggyá ütik őket. Igaz, hogy a századparancsnokunk vígasztalásul beültetett a díszelnökségbe - nehéz volt komolyan végigcsinálni.
Soha többet nem háborgattak.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne örültem volna, mikor elindult ez a lavina és én is tartogatok azért egy történetet, ha addig le nem lövi valaki a poént.
Ha van időtök, szívesen találkoznék veletek 20-án 17 órakor a Duna Galériában, hiszen az én igazi pályám a fotó, azzal talán több mindent tudok mesélni. És hátha van a környéken egy becsületsüllyesztő, ahol ha nápolyit nem is adnak, de egy-két korsó sört megihatnánk.
Üdvözlettel: Süli Pista
Kérek engedélyt ...
Na ezt így nem folytatom, mert nem áll jól. Hogy eddig nem jelentkeztem Vásárhelyhez, vagy Börgöndhöz fűződő storikkal, annak legfőbb oka az, hogy általában kihullik az ilyesmi a fejemből, de itt arról is szó van , hogy a sereget úgy, ahogy volt igyekeztem kitörölni az emlékeimből.
A hetvenes évek közepén még berángattak Karcagra négy egész hónapra, minden áron alhadnagyot akartak belőlem csinálni. Nem tudom, hogy rajtam kívül széles e hazában sikerült-e rajtam kívül valakinek megbukni egy ilyen vizsgán. Nekem se ment könnyen, de mindent elkövettem a cél érdekében.
Azzal kezdtem, hogy amikor megfenyegettek, hogy behívnak, gyorsan csináltattam a szegedi röntgen főorvossal néhány szép felvételt a gerincemről. Akkoriban ő volt a Szegedi Fotóklub elnöke, szívesen megtette nekem. Azzal tisztában voltam, hogy gerincferdülésem az van rendesen, az csak akkor derült ki, hogy valami Scheuermann-kórom is van. A doki szerint ennek fájni kellett volna, hál' istennek nekem ezzel a mai napig semmi bajom nem volt.
Ennek ellenére engem bevittek és én már a harmadik napon a gyengélkedőn kötöttem ki. Annál is inkább, mert a második napon egy ágyút kellett tologatnunk a karcagi pusztán, csak úgy gyalogszerrel. Mondtam is, hogy ezt egy börgöndi rakétás nem csinálhatja. A többiek aztán idejük egy részét tanteremben töltötték és mindenféle bölcs dolgokat hallgattak, vagy éppen az ágyút sétáltatták.
Életemben annyi időm nem volt olvasásra, mint akkor. Néha volt kellemetlen, amikor valami ellenőrzést vártak a gyengélkedőn. Olyankor át kellet feküdnöm arra az ágyra, amelyben ravaszul egy ajtót helyeztek el a matrac helyett.
Mindennek ellenére azt mondták, hogy nyugodtak vegyek részt a vizsgán. Az első nap után kezdett cikis lenni a helyzet, mert a helyi politikai tisztnél kellett vizygázni. Hiába mondtam én a legnagyobb marhaságokat, jelest kaptam. Másnap aztán valami szakember jött vizsgáztatni, sok csillaggal, meg tán piros csikos nadrágban. Lehet, hogy lőelmélet volt a téma, a lényeg, hogy majd leesett a székről, olyanokat mondtam. Ezután már fölmentést kaptam a többi vizsga alól és civilben röhögtem végig a többieket amint alhadnaggyá ütik őket. Igaz, hogy a századparancsnokunk vígasztalásul beültetett a díszelnökségbe - nehéz volt komolyan végigcsinálni.
Soha többet nem háborgattak.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne örültem volna, mikor elindult ez a lavina és én is tartogatok azért egy történetet, ha addig le nem lövi valaki a poént.
Ha van időtök, szívesen találkoznék veletek 20-án 17 órakor a Duna Galériában, hiszen az én igazi pályám a fotó, azzal talán több mindent tudok mesélni. És hátha van a környéken egy becsületsüllyesztő, ahol ha nápolyit nem is adnak, de egy-két korsó sört megihatnánk.
Üdvözlettel: Süli Pista
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése