Pantomim és lőgyakorlat I.

Főállásban fülig szerelmes diák voltam és ráadásul hivatásos álmodozó, amikor bevonultam katonának. Egy ilyen személyiség uniformisba bujtatva nem a legszerencsésebb kombináció az álmoskönyv és a szolgálati szabályzat szerint. De ezt feletteseim nem sejtették akkor. Rólam nem is beszélve.

Naivan azt képzeltem, hogy a katonaság olyan lesz, mint a KISZ építőtábor, csak két hét helyett tizenegy hónapig tart. Ott is lesz vaságy, ébresztő meg takarodó, ott is ugyanolyan katonai gyakorlóruhát viselünk, és legfeljebb a csákány helyett géppisztoly lesz az az életidegen eszköz, amivel közelebbi kapcsolatba fogunk kerülni. Ez akkora tévedés volt, mintha egy kacsaúsztató ismerete alapján próbáltam volna meg egy tengeri átkelésre felkészülni.

Akkoriban még ugyancsak keresgéltem igazi műfajomat: a középiskolában tagja voltam az irodalmi önképzőkörnek, belekóstoltam a színjátszásba, rajzoltam, festettem. (ld. Fodor Zsolt bejegyzését a „Látogasson Börgöndre” plakátomról.)
Akkor virradt fel a nagy nap számomra, amikor meghirdették a Ki Mit Tud-ot a hadseregben. A gimnáziumi emlékeket felelevenítve azonnal jelentkeztem egyéb kategóriában, pantomimmel. Az ezredselejtezőn simán túljutottam.

Az Országos Légvédelmi Parancsnokság fordulóját megnyertem, és amikor bemutattam az oklevelet Eperjesi főhadnagynak, megdicsért és adott négy nap rendkívüli szabadságot. (Ekkor eshetett meg az a történet, hogy szabadságos-papíromat a továbbképzésen lévő rendőr helyett a felesége írta alá.)
Eperjesi főhadnagy rendkívül büszke volt teljesítményemre és támogatott. Kijártaaz ezredparancsnoknál, hogy hetenként egy alkalommal (alighanem csütörtökön) eltávozásra mehessek Székesfehérvárra, és megszervezte, hogy a színház táncos-koreográfusa készítsen fel a további versenyekre.

Az első ilyen alkalommal Pálfalvi kísért el, mivel ő székesfehérvári volt, és rendelkezett helyismerettel. Ködös, latyakos idő volt, Fehérvár nem a legszebb arcát mutatta, de mi lubickoltunk a rövid szabadság fényeiben. Először Pálfalviékhoz látogattunk el: egyszemélyes előőrsként csöngetett be saját lakásukba, majd visszatért értem a kapu elé. Menetből foglaltuk el a konyhát, ahol a valamilyen főzelék és fasírt elfogyasztása közben kezdtek gyülekezni számunkra a palacsinták anyukája keze nyomán.

Ezután mentünk el a koreográfus-táncoshoz, aki nagyon megörült nekem. (Pálfalvi valamilyen csajozós program reményében távozott.) Hamarosan kiderült számomra, hogy a táncos öröme nem annyira a szárnyait bontogató ifjú tehetségnek (ez voltam én), hanem inkább a szerény tapasztalattal rendelkező tinédzsernek szólt (pechemre ez is én voltam), mivel igazából a fiúkat kedvelte. Kimondhatnám egyértelműen, hogy buzi volt, de ilyen csúnya szavakat ma már nem szabad használni, csak eltérő szexuális irányultságú személyről lehet beszélni. Szerintem teljesen mindegy, hogy minek nevezzük, ha egyszer legfőbb törekvése arra irányult, hogy engem minél hamarabb megdugjon.

Ez már csak akkor derült ki számomra, amikor bevezetésként elvitt a helyi gőzfürdőbe, azzal az indoklással, hogy lazítsuk ki előbb izmainkat, mielőtt a pantomim gyakorlatokhoz kezdenénk. Én még ekkor nem láttam át a szitán, és a laktanyai melegvíz viszonyok után örültem is ennek a laza programnak. Megdolgozásom a melegvizes medencében kezdődött, amikor a férfiak közötti magasabbrendű(?!) szerelmet dicsérte. Ekkor követtem el a legnagyobb hibát. Elvtelen kompromisszumot kötöttem: nem küldtem el azonnal a …..-ba. Gyáva voltam, nem mertem felvállalni a konfliktust, nehogy elveszítsem a csütörtöki fehérvári kiruccanás lehetőségét, a felüdítő fürdőzést és a későbbi sikeres szereplés reményét.

Foglalkozásaink alkalmával „tutorom” több energiát fektetett szexuális irányultságom átfordításába, mint valódi felkészítésembe. A végén már megelégedett volna teljes áttérésem helyett egy könnyed biszex típusú fordulattal. Én a passzív ellenállás útját választottam. Hősies ellenállásom sikeres volt, habár nem kaptam érte emlékérmet az Ellenállók és Antifaszisták Szervezetétől. Igaz, nem is vertem nagydobra hősiességemet.

Mozgalmas felkészülésem néhány hete után következett a Magyar Néphadsereg döntője Szolnokon. Sokáig úgy tűnt, hogy továbbjutok a TV nyilvánossága elé, amikor utolsó fellépőként egy tehetséges bűvész megelőzött.
Kiestem.
Az eredményhirdetés után odajött hozzám a zsűri egyik tagja, a Szolnoki Szigligeti Színház koreográfusa, és jóindulatúan szerződést ajánlott a színházhoz leszerelésem után. Bennem még dúlt a csalódottság és egyben felbuzgott az öntudat. Megtettem azt, amit az előző koreográfus esetén elmulasztottam. Elküldtem. A …..ba.
Elakadt a szava és hátrálva hagyta el az öltözőt. Valószínűleg a döntő miatti feszült idegállapotommal magyarázta kitörésemet.
Szerencsére nem volt tanúja a párbeszédünknek, mert még meg is fenyíthettek volna. Én pedig vert seregként tértem vissza Börgöndre, és megpróbáltam átvészelni a hátralévő néhány hónapot.
Kanyó Feri