Schultz honvéd mintakatona volt. Az öltözetét illetően mindenképpen. Szakaszunkban neki volt legfényesebb a csizmája. Zubbonyán a gombok elvágólag sorjáztak, és még véletlenül sem fordulhatott elő, hogy valamelyiket gyufaszállal rögzítette volna. Derékszíja alatt éppen annyi ráncot vetett a zubbony, amennyit az alaki szabályzat grafikusa annak idején papírra vetett. Sapkája is a tengelyes szimmetria szabályait követve állt a fején.
Bármely szőrösszívű elöljáró vizslathatta elölről vagy hátulról, ruházatában kivetnivalót nem talált. Nézhette jobbról, nézhette balról – egyszerűen tökéletes volt.
De Schultz Lajos honvéd nem elégedett meg ennyivel. Többre vágyott. Ő alulnézetből is tökéletesnek akart látszani. Ezért csizmája talpát is gondosan ápolta. Ha kicsorbult egy szeg a patkón, haladéktalanul kijavította. Ehhez pedig a T-üteg egyetlen vaskaptafáját használta.
Mi is azt használtuk fel, hogy egy kicsit megtréfáljuk, amikor egyik délután, szabadfoglalkozás alatt ismét a csizma gondozásába fogott. Sikerült a figyelmét elterelni, és megkaparintottuk a kaptafát. Schultz Lajos először csak a szoba közepén berendezett alkalmi cipészműhelyének környékén keresgélt csendesen, de nem találta sem a csizmában, sem a stoki alatt. Aztán kezdett érdeklődni az ágyon heverésző katonatársaknál.
- Gyuri, nem láttad véletlenül a vaskaptafát?
- Lajos, hagyj engem olvasni. Törődök is én a kaptafával.
- Feri, nem láttad véletlenül a vaskaptafát?
- Nem látod, hogy levelet írok? Mit érdekel engem a kaptafád.
- Misi, nem láttad véletlenül a vaskaptafát?
- Én pingpongozni megyek Héjassal, ahhoz nem kell kaptafa.
Miután mindenkit megkérdezett a szobában, és csak nagyfokú közömbösséget tapasztalt, négykézlábra ereszkedett és újra körbejárta a szobát. Ezután mentőötletként a szomszédos szobákat kezdte végigjárni, hátha valaki véletlenül használatba vette a másik szakaszból.
Teljesen magába roskadva tért vissza. Valószínűleg felrémlett előtte, hogy nem csak a csizmáját nem tudja rendbe hozni, hanem még rá is hátékázhatják, hiszen már az egész üteg tudta, hogy nála tűnt el a vaskaptafa. Utolsó mentsvárként egyre hangosabban, magának magyarázva játszotta el, hogy mit csinált közvetlenül a kaptafa eltűnése előtt.
Elérkezettnek láttuk az időt a csattanóhoz. Lassan körbevettük és vigasztaltuk. Az anyagmegmaradás törvényével, meg hasonló marhaságokkal. Közben nápolyit kínáltam körbe a jól ismert barna papírzacskóból, amelybe már beletettem a kaptafát. A nápolyi volt Lajos egyik gyengéje.
Őt hagytam utoljára a körben.
- Ne idegeskedj, Lajos! Előbb-utóbb meglesz az a kaptafa. Egyél inkább egy kis nápolyit!
Mohón nyúlt a felé nyújtott zacskóba, de érezte, hogy elsőre nem nápolyival találkozott, ezért türelmetlenül félretolta az idegen tárgyat, és mélyebbre nyúlt, hogy végre megfogjon egy nápolyit. A harmadik próbálkozásnál hatalmasat ordított, amikor rájött, hogy addig a kaptafát lökdöste félre a papírzacskóban. Én csak a szemét figyeltem, és amikor elkerekedett, már ugrottam is ki a folyosóra, menekülőre fogva a dolgot. Lajos meg utánam. Szerencsémre nem hajította utánam a vaskaptafát.
Hogy miért írtam meg mindezt?
Nem tudom. Csak jól esett felidézni azt a délutánt, amikor ilyesmivel ugrattuk egymást tizenkilenc évesen.
Kanyó Feri
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Olyan jókat találtok ki rólam, hogy még én is röhögök rajta. Véletlenül nem gumitalpú-sarkú volt a surranónk? A nápolyi most is a gyengém. Meg vaskaptafám is van. Lehet, hogy onnan hoztam el?
Schulz
Biztos, hogy a vaskaptafa volt a nápolyis zacskóban, nem annak egy része? Annak a vaskaptafának ugyanis legalább olyan hosszúnak kellett lennie, mint a csizma szára. Az a gyanúm, hogy a T ütegnek nem volt külön vaskaptafája. Úgy vélem, hogy azt a szolgálatvezetõtõl kellett elkérni a kalapáccsal, a fogóval, az új patkókkal, az új spiccvasakkal és a szegekkel együtt.
Amikor Tátrai Vili elõször nekiállt, hogy csizmája kopott patkóit lecserélje, valaki egyszerűen elvette tőle a csizmát és a kellékeket és megcsinálta helyette. Vili zavartan pislogott, de nem ellenkezett. Ebből hagyomány lett. Valaki mindig megpatkolta a csizmáját, és szegény Vilinek úgy kellett leszerelnie, hogy nem tudta a csizmapatkolást megtanulni.
Kedves Zsolt!
Kétségem sincs afelől, hogy a laktanyánk akkori belső rendjét, tulajdonviszonyait és egyéb alapinformációkat Nálad jobban senki nem ismeri a T-ütegből. Csupán egyetlen apró megjegyzésem van az emlékirataimmal kapcsolatban: én nem tanúvallomásokat írok a bíróság számára, hanem szubjektív emlékeket idézek fel. Kaptafa ügyben igazad van: volt egy talpa, amelyre rá lehetett helyezni z általam leírt eszközt. Az aprólékos leírással nem szerettem volna megtörni írásom lendületét.
Mindenesetre köszönöm a kiegészítésed, mert a tényekkel megerősítve lesz kerek a világ. Még az is amelyre most csak emlékezünk.
Kanyó Feri
Shulz, amikor elküldöd a megjegyzést a saját neved gombjára nyomj rá, mert azt hiszik a T-ütegesek, hogy összeköltöztünk és egy számítógépünk van. Különben a nápolyit én is imádom azóta, de már nem hamuzom a cigarettámat a korsó sörbe, ahogyan a börgöndi kantinban anno.
Kedves Feri Honvéd!
Én nem vagyok arról meggyõzõdve, hogy Börgönd-ismeretekben én vagyok a legjobb. Lásd pl. Punk leesését a nyujtóról. Kiderült, hogy Friedrich és Máthé honvédek emlékezete még a puffanás intenzitását illetõen is pontosabb volt, mint az enyém. A többivel egyet van érteve.
Fodor Zs. honv.
Megjegyzés küldése