Heló Fiúk,
Fodor Zsolt tüzér figyelmeztetése ellenére többek közt ezt írtam mai netnaplómba, ami a www.litera.hu -n késő estétől vagy holnap déltől lesz olvasható:
Vannak ugye furcsa koincidenciák, az első üzenet épp Amerikából jön, csak pár kilométernyire attól a helytől, ahová a fordítanivalómban nemsokára bele kell ugranom. Régóta kint dolgozó egykori katonatársam óv benne, nehogy beleírjam ebbe a netnaplóba, mit nosztalgiázunk össze az 1964/65-ös börgöndi légvédelmi rakétások blogján az immár 44 éve történt eseményeken.
Azért is beleírom. Nemcsak mivel az abszolút nyilvánosság híve vagyok, de a fölidézett, arra a korra nagyon is jellemző események kedvéért is. A blog több mint két hónapja nyílt, és a már rengeteg bejegyzés van benne. Az indulás szomorúan groteszk volt, mint annyi más történet életemben. Alig hogy páran megtaláltuk egymást az iwiw-en, akkor még blog nélkül, csak ezen az ismerőskereső micsodán ( mi is az iwiw.hu? Na jó, tudom, egy „szociális hálós szájt”, csak a rövidítése ilyen hangzatosan nemzetközi meg ki meg kicsoda) és e-maileken keresztül váltva üzeneteket, én azt találtam javasolni, nevezzük el magunkat „Pallagi Totyi emlékütegnek”. Ugyanis ezt a társunkat „futkosóra” küldték azért, mert megírta a szüleinek, hogy a hódmezővásárhelyi gyalogos alapkiképzés után Börgöndre megyünk légvédelmi rakétásnak. A futkosó egyfajta katonai fegyelmezőhely volt, olyan büntető laktanya, ahol a beutaltak csak futólépésben közlekedhettek, innen az elnevezés. Vegyük föl a nevét, hisz mindannyiunk helyett ő szenvedett. Totyit magát akkor még meg se találtuk, nem tudtuk, mi van vele. Egy óvatos és tapintatos társunk figyelmeztett, ne emlegessünk emléküteget, hisz biztosan él egykori barátunk. Ám mit tesz Isten, mire egy unokatestvére révén hírt kaptunk felőle, kiderült, épp azokban a napokban halt meg, súlyos betegségben. Nos erről is van szó a blogban: megrendülésünkről, a temetésről, de persze ezen kívül számtalan groteszk, utólag mosolygásra, hangos röhögésre ingerlő, vagy hát, mint szegény Totyi és más társaink halála, épp könnyekre indító eset idéződik föl benne. ( www.teuteg.blogspot.com ) És akkor két fotó, az egyiken Totyi (jobbról), a másikon már többen vagyunk. Én éppenséggel az, aki a vasútállomás padján üldögélve a kép közepén füstöt pöfékelek, ahogy a www.dokk.hu –n olvasható egyik versemben is áll: „mintha az öröklét füstölne orrlikunkban”.
T-András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése