Vaskaptafa és nápolyi

Schultz honvéd mintakatona volt. Az öltözetét illetően mindenképpen. Szakaszunkban neki volt legfényesebb a csizmája. Zubbonyán a gombok elvágólag sorjáztak, és még véletlenül sem fordulhatott elő, hogy valamelyiket gyufaszállal rögzítette volna. Derékszíja alatt éppen annyi ráncot vetett a zubbony, amennyit az alaki szabályzat grafikusa annak idején papírra vetett. Sapkája is a tengelyes szimmetria szabályait követve állt a fején.
Bármely szőrösszívű elöljáró vizslathatta elölről vagy hátulról, ruházatában kivetnivalót nem talált. Nézhette jobbról, nézhette balról – egyszerűen tökéletes volt.

De Schultz Lajos honvéd nem elégedett meg ennyivel. Többre vágyott. Ő alulnézetből is tökéletesnek akart látszani. Ezért csizmája talpát is gondosan ápolta. Ha kicsorbult egy szeg a patkón, haladéktalanul kijavította. Ehhez pedig a T-üteg egyetlen vaskaptafáját használta.

Mi is azt használtuk fel, hogy egy kicsit megtréfáljuk, amikor egyik délután, szabadfoglalkozás alatt ismét a csizma gondozásába fogott. Sikerült a figyelmét elterelni, és megkaparintottuk a kaptafát. Schultz Lajos először csak a szoba közepén berendezett alkalmi cipészműhelyének környékén keresgélt csendesen, de nem találta sem a csizmában, sem a stoki alatt. Aztán kezdett érdeklődni az ágyon heverésző katonatársaknál.
- Gyuri, nem láttad véletlenül a vaskaptafát?
- Lajos, hagyj engem olvasni. Törődök is én a kaptafával.
- Feri, nem láttad véletlenül a vaskaptafát?
- Nem látod, hogy levelet írok? Mit érdekel engem a kaptafád.
- Misi, nem láttad véletlenül a vaskaptafát?
- Én pingpongozni megyek Héjassal, ahhoz nem kell kaptafa.
Miután mindenkit megkérdezett a szobában, és csak nagyfokú közömbösséget tapasztalt, négykézlábra ereszkedett és újra körbejárta a szobát. Ezután mentőötletként a szomszédos szobákat kezdte végigjárni, hátha valaki véletlenül használatba vette a másik szakaszból.
Teljesen magába roskadva tért vissza. Valószínűleg felrémlett előtte, hogy nem csak a csizmáját nem tudja rendbe hozni, hanem még rá is hátékázhatják, hiszen már az egész üteg tudta, hogy nála tűnt el a vaskaptafa. Utolsó mentsvárként egyre hangosabban, magának magyarázva játszotta el, hogy mit csinált közvetlenül a kaptafa eltűnése előtt.
Elérkezettnek láttuk az időt a csattanóhoz. Lassan körbevettük és vigasztaltuk. Az anyagmegmaradás törvényével, meg hasonló marhaságokkal. Közben nápolyit kínáltam körbe a jól ismert barna papírzacskóból, amelybe már beletettem a kaptafát. A nápolyi volt Lajos egyik gyengéje.
Őt hagytam utoljára a körben.
- Ne idegeskedj, Lajos! Előbb-utóbb meglesz az a kaptafa. Egyél inkább egy kis nápolyit!
Mohón nyúlt a felé nyújtott zacskóba, de érezte, hogy elsőre nem nápolyival találkozott, ezért türelmetlenül félretolta az idegen tárgyat, és mélyebbre nyúlt, hogy végre megfogjon egy nápolyit. A harmadik próbálkozásnál hatalmasat ordított, amikor rájött, hogy addig a kaptafát lökdöste félre a papírzacskóban. Én csak a szemét figyeltem, és amikor elkerekedett, már ugrottam is ki a folyosóra, menekülőre fogva a dolgot. Lajos meg utánam. Szerencsémre nem hajította utánam a vaskaptafát.

Hogy miért írtam meg mindezt?
Nem tudom. Csak jól esett felidézni azt a délutánt, amikor ilyesmivel ugrattuk egymást tizenkilenc évesen.
Kanyó Feri

Akkor és most, időhatározó.. ( Sztancsik Péter)

Sokkoló a különbség, de 43 év az 43 év. A velem lévő úriember már nem lesz katona, csak ha akar. Most még csak a kertben támadunk.

Sztancsik Péter

Akkor és most, időhatározó... (Kanyó Feri)

Majdnem elájultam, amikor megláttam a sokkoló hatású második fényképedet a blogban.
Ennyire nem kellene igyekezni, hogy felismerhetetlenségig megváltoztassuk egykori arcmásunkat.
A humort is csak azért merem megengedni, mert az írásból már kiderült, hogy mindez a múlt, és azóta már rehabilitáltad önmagad. Megjegyzem, hogy én pedig hat évvel ezelőtt egy Adriai-tengeri banális baleset következtében majdnem elvesztettem a jobb lábamat.
Azt gondolom, hogy ebben a "matuzsálemi" korban már mindegyikünk elő tudna állni hasonló "élményekkel". Mindenesetre megnyugtató volt látni a harmadik felvételt.
Csatlakozom a felhívásodhoz, és küldök két fotót magamról. Célszerű lenne valamilyen külön "Egykor és most" rovatot nyitni a blogon belül, ha ez lehetséges. Amint látod, eleget tettem az unszolásnak, csak bokros teendőim miatt nem tudtam hamarabb sort keríteni az írdogálásra.
Üdv: Kanyó Feri

Ezzel a levéllel küldte Feri a képeket az Időhatározóba. Köszönöm szépen. Ha netán találkoznánk az utcán, már nem fogunk elmenni egymás mellett. Totyi temetésén Roccót azonnal megismertem, de Schulz a bajuszhiány miatt egy arra sétáló tisztes (bocs örnagyos) úr volt.
A blogtechnológia jelenleg nem tud külön rovatot, csak cím és a cimke alapján lehet összegyűjteni a hasonló posztokat. Küldjetek képeket.

Akkor és most, időhatározó... (Csikós Gábor)

Már Tokai Bandival is beszéltem róla, hogy jó lenne az akkori katonai vagy civil portrét és a mait feltenni a blogra. Ne nézzetek exhibicionistának, de elkezdem, hátha lesznek követőim. Akinek egyszerűbb, küldje el nekem a fotókat levélben csatolva és felteszem a képeket a netre.
Az esetemben egy harmadik kép is látható, ez az életem megváltozásával kapcsolatos. Tavaly novemberben éjjel, sétáltatás közben a kutyámat akartam visszafogni, nehogy egy másikkal összekapjon, egy darabig futottam vele, de a nyolc méteres póráz hamar megfeszült, egy nagyobb testű agárról lévén szó. Arca estem és agyrázkódás, agybevérzés lett a vége. A kórházból 5 nap után hazaszöktem, mert nem volt WC, az ágytálat a parkba kellett volna levinni és nem volt fűtés. Meggyógyultam, újra tudok beszélni és fogni a kezemmel, és az 1/6-ot másodpercet kis támasztási segítséggel kitartani a fotózáshoz.

A farkast kiáltó bárány börgöndi változata

Kiszúrja a 18 éves maguk közül a másságot; különösen akkor, ha az pedáns "harcrakészség"-ben jelenik meg. Így volt ez a mindig ugrásra kész, a legfényesebb csizmával büszkélkedő Schulcz esetében is. A ravasz 18 éves "biztos" információk birtokában súgja meg áldozatának, hogy éjszaka "riadó" lesz! Fel is készül a bizalmasan tájékoztatott: ruhában, derékszíjjal, megtöltött kulaccsal alszik. A riadó elmaradt természetesen. Nehezen, de ezt az akciót még kétszer megismételték a "jót akarók". Azután egyszercsak eljött az igazi riadó hajnala: Schulcz riadó van! - mondták. Menjetek a ...., ne szórakozzatok velem! - volt a válasz. Mondanom sem kell, hogy nem ő volt az első az épület előtt.

Találkozások

Nem csodálkoztam úgy tíz év múlva, amikor a debreceni állomáson egy hivatásos századossal találkoztam: Schulcz volt az. Erről jut eszembe még egy állomási találkozás a "farkassal". Katonai járőr jött a csarnokban velem szembe. Az tűnt fel, hogy a járőrparancsnok igen peckesen (majdnem vigyázmenetben) közlekedő tiszt. A két katona mögötte, ahogy kell fegyverben a mellükön követték. Éles fejforgatással vizsgálta tisztünk az utazó közönséget. Közelebb jutva láttam, hogy az illető őrnagy: Ács őrnagy. Majdnem elkiáltottam magam, hogy k...ák f.....át! Ami az ő mondatainak összekötő kifejezése volt, de aztán mégsem. Tovább mentem magára hagyva büszkeségével.

Elkánnal néhány protokoll rendezvényen futottam össze. Nem ismert fel, én sem tolakodtam. Ezután még jó néhányszor behívtak; Karcag, Debrecen stb. egészen rendszerváltásig. 1989.novemberében adták az utolsó csillag dobozt, azután obsit (levélben). Ennyit katonai "karrieremről".

Sztancsik Péter

Szilveszter őrségben

Az évtized legkeményebb tele köszöntött ránk katonáskodásunk félidejében. Olyan minuszok röpködtek a börgöndi pusztaságban, hogy a szolgálati szabályzat szerint halina-csizmában, fülekre hajtott usankában és óránkénti váltással láttuk el az őrszolgálatot. Sőt – az akkor még érvényes szocialista humanizmus jegyében – forró teával is felkereste az őrparancsnok a mozdulatlanná dermedt őrszemeket.

Szilveszterkor is a T-üteg adta az őrséget, és én talán éppen a legkietlenebb, legtávolabbi helyen, a lőszerraktárnál teljesítettem szolgálatot éjfélkor. Szerencsésebb voltam, mintha a kerítés melletti őrtoronyban kellett volna gubbasztanom, szinte mozdulatlanságra ítélve a mintegy két négyzetméteren, kitéve a meg-megújuló szélrohamoknak. A lőszerraktár körüli védőtöltés legalább a süvöltő széltől megóvott, és tagjaim sem gémberedtek el a körbe-körbe gyaloglás közben. A behavazott táj és az ég egyforma szürkén vett körül, akármerre néztem. Aztán egyszer csak a tömör szürkeségen keresztül elért hozzám az éjfélt köszöntő fehérvári harangszó. Nem sokkal később valahonnan messziről felhangzott egy kiáltás:
- BUÉK! Az idén leszerelünk!
Majd közelebb ért az ujjongás és a tőlem kétszáz méterre lévő 6. őrszemtől, Süli Pistától is hallottam a kiáltást. Megismételtem én is.
Mire a harangszó elhalt, az örömujjongás körbeért a laktanyán és egy kissé felmelegítette a T-üteg katonáinak szívét.
- BUÉK! Hurrá! Az idén leszerelünk! Hurrá!
Addig már csak három évszakot kellett kibírnunk.
Kanyó Feri

SZOBAMORZSÁK

A "mi szobánk" az ügyeletesi poszt mögötti folyosón, balra az első szoba volt, emeletes vaságyakkal. Itt már matrac volt, szalma nélkül, stopli fát sem használtunk, csak a takarót "csipkedtük" élesre, hogy szögletes legyen.

Vaskályha az ajtó mellett, tüzelőt nem tudom, hol vételeztünk, de nem volt kéznél. Viszont a fa ülőke (stoki) kéznél volt. Löbödör csak ráállt és már kész is volt a gyujtós. Volt meleg és izzó kályhacső. A fa stoki helyett "szereztünk" vaslábút. Éjszaka bejött a HÜTI és az ágyak alá lopakodott (porcicát keresett, tele jó indulattal). Löbödör félálomban leszállt a sarki ágyról és így szólt: "Mit keresel kis pajtás?" Kolarovszki időnként csomagot kapott. Ez ünnep volt mindnyájunknak, igen finom vastag kolbászt küldtek neki a szülei. Érdekes, hogy másik szobába soha nem mentem be, csak a mosdó és a budi volt még célhely, no meg a fegyverszoba. Az ügyeletes alegységet "szerettem", mert nyugodtan lehetett olvasni, levelet írni.

Totya (Tóth százados) riadóztatott bennünket egy alkalommal. Leszaladtunk a HÜTI szoba elé "felsorakoztunk?" Na, T-üteg őszintén: kinek nincs víz a kulacsában? - kérdezte mosolyogva. Három-négy kéz kúszott a magasba. Nektek? Jelentem nekünk nincs kulacsunk! - volt a válasz. Na tűnjetek el! (Totyát láttam egyszer Debrecenben futólag). Volt olyan HÜTI, aki szolgálatba lépéskor felsorakoztatott bennünket és azt mondta: "Azt csinálunk, amit akarunk, oda megyünk ahova akarunk, csak ne legyen rendkívüli esemény!" Ekkor már volt hírünk!

A legnehezebb a börgöndi állomáson a vagonkirakás volt. Én kifogtam az oltatlan mészport. Ehhez képest egyetemista koromban a hajnali almásládák kihordása gyerekjáték volt. Egyszer ilyedtem meg; leszereléskor, amikor a vonat rándult egyet és elindult Székesfehérvárról Budapest felé. Repültek a tornacipők kifelé az ablakon a "búcsúztatók" lába elé. Attól féltem megállítja valaki a vonatot és vissza kell menni! De megúsztam! Ti is!

Sztancsik Péter