Haló, fiúk! Holnapután két éve lesz, hogy Pallagi Tónit eltemettük. Aki ott volt, hallotta, aki nem, annak most fölidézem, körülbelül miket mondtam ravatalánál:
Pallagi Totyi emléküteg
Látom, hogy van itt a körben állók között nem is egy olyan, aki nálam közelebb állt Totyihoz, mindegy, valahogyan engem talált meg ez a megbízatás, hogy az egykori katonatársak nevében néhány búcsúzó mondatot mondjak.
Arról az egy évről, amit már több, mint 40 éve valami ördögi elképzelés következményeképp Hódmezővásárhelyen, majd Börgöndön együtt töltött a katonáskodásra teljesen alkalmatlan leendő bölcsész-, TTK-s és mérnökhallgató társaság, mindenki másféle emlékeket őriz, olyanok is vannak/vagyunk sokan, akik legszívesebben örökre kitörölték volna emlékeik közül azokat a nyomasztó hónapokat.
Volt, aki Buzzati Tatárpusztáját olvasta, várva, hátha az Erőd alatt elterülő puszta északi síkságon át, ahol hajdan a legenda szerint a tatárok megrohanták az országot, egyszer csak felbukkan az ellenség, s elérkezik a nagy tettek, a hősi élet ideje. Persze nem érkezett el.
Volt aki nemigen olvasott semmit, magába süppedt, megpróbálta hallgatagon megúszni az egészet. Voltak a renitensek, nagyszájú visszabeszélők, akikről az egész egyszerűen lepergett.
Volt legalább egy közülünk, aki önkínzó módon addig fogyasztotta magát, míg a fensőbbség tehetetlenségében idő előtt leszerelte. Őket többet emlegetjük, mint a belenyugvókat.
És volt egyvalaki, aki mindezért megszenvedett. Egy örökké nevetős, lobogós szőke fürtű, karjait összevissza dobáló, fékezhetetlen alak: Pallagi Antal, a Totyi! Ártatlan, hatalmas kék szemén vastagkeretes szemüveggel. Szája, amiben kissé rendetlenül sorakoztak a túlmértezett fogak, neki sohase állt be. Annyira túlmozgásos és nyugtalan fiú, hogy sorompóőrségben a géppisztolyából ki kellett szerelni a súlyzárat, nehogy önmagát, vagy a társait megsebesítse.
Mert persze a titkaink, amiket őriztünk, senkit nem érdekeltek a titkokat kitalálókon kívül, és semmiféle ellenség nem lopakodott felénk soha a börgöndi északi síkságon keresztül. Titkaink amúgy is annyira ósdiak voltak, hogy mi még 1964-ben is úgy követtük a légi célt két kis kerékkel a tenyérnyi oszcillátoron, mint az esztergályosok az előtolást, holott a joystick, amivel unokáink játsszák aranyos játékaikat, már több, mint 40 éve föl volt találva.
És hát mert ellenség nem volt, kipécézték szegény Pallagi Totyit fekete báránynak, őt, aki nemcsak kimondott, hanem leírt szavaiban: leveleiben sem tudta fékezni magát. És elvitték Totyit tőlünk valami csúnya büntetőintézetbe. Persze róla lepergett az ilyesmi, sőt talán még bocsánatot is kértek tőle és valami kártérítést is kapott, ő mindenesetre nevetgélve nyugtázta az egészet: ezen is túl vagyok.
Így lett legenda belőle, már akkor, és így emlékezett rá mindenki több mint negyven évig.
Amikor több mint egy hónappal ezelőtt – mintha sejtettük volna, hogy itt az idő megint Pallagi Totyi emlékét idézni, valami internetes fórumon sok-sok eltelt esztendő után páran az egykori T-ütegesek közül egymásra bukkantunk, és valaki fölvetette, vegyük föl a Pallagi emléküteg nevet, ő még élt. Nem tudtuk, hogy kórházban van, szenved és a végét járja.
Groteszk, keserű és kegyetlen tréfája a sorsnak, hogy mire megtaláltuk Totyit – ő már nem élt.
Pár napon múlott, de a nyugtalan fiú, aki idősebb korára is maradt, nem tudta kivárni,
hogy megtaláljuk. Megint őt pécézték ki, megint őt vitték el közülünk először. Mi itt most megint sokan együtt vagyunk, de ő valahol máshol végez számunkra egyelőre ismeretlen gyakorlatokat.
Egyszer, fogadjunk, vissza fog jönni nevetgélve. Vagy ha nem, majd elvisznek sorba minket is Totyi után, arra a helyre, ahol legalább nem büntetik az ártatlanokat.
/T-András/
