Egy lőszer meséje

Nekem is csak egy esélyt adott az élet.

Szépreményű, arany-csillogású 7,62 Kalasnyikov lőszerként láttam meg a napvilágot. Sokáig nem tündökölhettem, mert a gyártósor végén egy sötétzöld lőszeres láda sötétjébe zártak sok-sok társammal együtt. Másnap már utaztunk is a Magyar Néphadsereg Központi Raktárába.

Sorsom akkor dőlt el, amikor egy szép napon megemelték a ládámat és felrakták egy köhögő Csepel teherautó platójára.
- Ez a szállítmány Hódmezővásárhelyre, a gyalogezredhez megy. – hallottam az eligazítást.
Pedig kerülhettem volna máshova is. Ha egy kis szerencsém van még külföldre is eljuthattam volna: világot látni Egyiptomba, Kubába vagy valamely más izgalmas válságövezetbe. De nekem pont Hódmezővásárhely jutott.

Hosszú hónapokig csücsültünk tétlenül a laktanya lőszerraktárában. A szerencsésebbek persze naponta mehettek őrszolgálatba, meg ilyesmi. De az is unalmas lehet egy idő után. Különösen egy ilyen lapos- poros alföldi helyőrségben.

Aztán nekünk is felvirradt a nagy nap. A beszédfoszlányokból kiderült, hogy az egyetemista század éleslövészetére visznek bennünket a deszki lőtérre.
Hát ennél izgalmasabb életpályára számítottam.
Ötösével osztottak ki bennünket az izzadó tenyerű, zavarukban röhigcsélő újoncoknak. Közülük még senki sem szagolt puskaport. Az előttem lévő töltény még Héjjas Jánoshoz került, és máris szólították az én katonámat:

- Kanyó Ferenc honvéd!

Elsőként engem tárazott be, ami egyben azt is jelentette, hogy így lettem utolsó a tárban. Magyarul epizódszereplő. Sőt, a legutolsó statiszta egy tét nélküli vidéki előadáson. Mert az első három töltény legalább megmutathatta, mit tud. Milyen gyorsan tud megpördülni a huzagolt csőben, és a ballisztika szabályait követve becsapódni a céltáblába. Lehetőleg a közepébe. Mert azért rajtunk is múlik a találati pontosság. Sajnos, csak az első három találatot értékelték ennél a lőgyakorlatnál. Rám már csak a szakaszlövészetet lezáró össztűzben kerülhetett sor. Kissé rezignáltan várakoztam, de a vezényszó elhangzásakor mégis elkapott az annyit emlegetett harctéri idegesség.

- Második szakasz, össztűz!
- Tűz!

Hallottam a fegyverropogást, egy nagy durranást közvetlen közelről. Éreztem a puskapor szagát. A rugó felnyomott a tölténykamrába. Idegeim pattanásig feszültek, vártam az ütőszeg becsapódását …

Semmi.

Csalódás hasított belém. Mint egy coitus interruptus.
Ez a balfácán Kanyó elfelejtette átállítani a Kalasnyikovot sorozatlövésre a vezényszó elhangzásakor. És én ottmaradtam. Csőretöltve.

A következő pillanatban megkönnyebbülést éreztem.
Újabb lehetőséget kaptam. Mert így töltényelszámoláskor még visszakerülhetek a lőszeresládába, új kalandok várhatnak rám, és dicsőséggel fejezhetem be pályafutásomat egy igazán rátermett katonával. Szinte felujjongtam, amikor Kanyó honvéd kiemelt a Kalasnyikovból. Már alig vártam, hogy visszakerüljek a többiek közé.

A töltényelszámolás hozta a következő fordulatot. A nadrágzseb vásznán keresztül először éreztem azt a furcsa bőrremegést, amely később is előfordult, és Kanyó honvéd hirtelen elhatározásait kísérte. Ő legalábbis hirtelen elhatározásnak nevezte, míg mások inkább hülyeségnek tartották.

- Jelentem, a töltényeket felhasználtam.

Ez a mondat pecsételte meg a sorsomat. Ettől kezdve össze voltunk kapcsolva, mint a fény és az árnyék. Vagy mint a bűn és a bűnhődés.

Kanyó Feri
(folyt. köv.)