Egy lőszer meséje II.

(folytatás)
Némán lapultam a zsebében, és fogalmam sem volt arról, hogy mit fog velem kezdeni. Azt hiszem, ő sem tudta igazán Én mindenesetre várakozó álláspontra helyezkedtem, és lőszeresláda helyett nadrágzsebben tértem vissza a hódmezővásárhelyi laktanyába. A körletben, amikor már csillapodott a katonák zsibongása, Kanyó honvéd óvatosan elővett, összezárt ujjait résnyire megnyitva rám nézett. A fejét bizonytalanul ingatta, és mintha egy kis szomorúság tükröződött volna a tekintetében. Majd gyorsan hátizsákjának egyik oldalzsebébe csúsztatott és gondosan meghúzta a csat szíját.
Itt sem volt rosszabb, mint a lőszeresládában. Sőt, puhaság vett körül, nem az a hideg-rideg sötétség, mint a ládában. Egy kis fény is beszűrődött, és határozottan tetszett a nyüzsgés körülöttem. Be kell vallanom, hogy azért egy kicsit hiányoztak mellőlem a többiek.

Eskütétel után felgyorsultak az események. A katonák között izgatott találgatás kezdődött, hogy ki milyen fegyvernemhez, melyik helyőrségbe fog kerülni. Mert az köztudott volt, hogy Hódmezővásárhelyen csak az alapkiképzést kapták meg az egyetemisták, a tényleges katonai szolgálatot máshol fogják teljesíteni.
Nagy titkolózás vette körül az átvezénylést. Olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy aki Börgöndre kerül, abból rakétás lesz.

Október 30-án érkezett el a nagy nap, és az igazság pillanata.
Mindenki kimenőruhát öltött és készült a leszerelésre. Kanyó honvéd első dolga volt, hogy engem kiemelt a hátizsák oldalzsebéből és becsúsztatott katonainge bal felső zsebébe. Nem minden célzatosság nélkül, közvetlenül a szíve fölé. Egyébként azt vettem észre, hogy Kanyó honvéd hajlamos volt mindenféle közhelyet elfogadni és saját helyzetére alkalmazni.
Személyes érintettség miatt én csak a következők miatt aggódtam:
„Szerelmi bánat végére csak egy golyó tehet pontot.”
„A becsületen esett foltot csak vér moshatja tisztára.”
„A megaláztatásnak is véget lehet vetni egy jól célzott lövéssel.”
„A katona az utolsó töltényt magának szánja.” Meg ilyesmik.

Én a vadonatúj kimenőing gondosan begombolt zsebében lapultam és valóban testközelből tapasztaltam a következő órák-napok eseményeit. Közvetlenül érzékeltem Kanyó honvéd minden rezdülését.
Teljesen szabályosan kezdődött minden: a Kalasnyikovot leadta a fegyverraktárban, a gyakorlóruhát, rohamsisakot, csizmát, kapcát, törölközőt a ruharaktárban, gázálarcot, szimatszatyrot a vegyvédelmieknél. Sátorlap, gyalogsági ásó, pokróc és ágynemű is a helyére került. Talán csak az összfegyvernemi evőeszközkészlet maradt nála, mert a hosszú út során arra még szükségük lehetett a katonáknak.

Délután piros parolis tüzértisztek jöttek, név szerint szólították a katonákat, és rendezték új alegységekbe. Minket is. Pontosabban Kanyó Ferenc honvédet: a T-üteg második szakaszába. Csak azért használok néha többes számot, mert szinte egy test, egy lélek lettünk a szoros együttlét alatt.
Szóval, minden érzelmi túlfűtöttségtől mentesen, csak a tényekhez ragaszkodva:
Az étkezdében kapták meg az első eligazítást új feletteseiktől, és máris szállhattak be a buszba. Az ám, BUSZ! Nem holmi nyitott platós teherautó, amellyel eddig leginkább a körletük és a birkaszaros gyakorlótér között szállítmányozták őket. Legfeljebb a deszki lőtérre. (Ahonnan – mint emlékezetes - a visszautat már együtt tettük meg!)
Nem! Buszra szállhattak, és ettől néhányan úgy érezték, mintha emberszámba vennék őket.
Erősen alkonyodott, amikor a konvoj kigördült a laktanya kapuján.

Mire a Tisza-hídon áthajtott a T-üteg, már öreg este lett. A buszok fényszórói erőlködve fúrták előre magukat az éjszakába. Az útvonalat úgy tervezték, hogy elkerülje a nagyobb településeket. Pillanatokra villant fel csak egy-egy helységnévtábla a tompított fényszórók sugarában. Ezért aztán a katonák hiába meresztették mohón tekintetüket az ablakon túli, civil világba – csak a vaksötétet látták.
Mintha egész Magyarországot elsötétítették volna ebből az alkalomból.

Én is majdnem az egész utat végigaludtam, attól kezdve, hogy megéreztem Kanyó Feri testének elernyedését és egyenletes szuszogását. Valamikor éjfél előtt, a börgöndi laktanya kultúrtermében tértem magamhoz, meghallva a katonák morgolódását. Utolsó vásárhelyi ellátmányként hurkakonzervet kaptak, és a rózsaszín zsirba fagyott, sajátos szagú „élelemmel” próbálták meg éhségüket elverni. Még szerencse, hogy forró teát meríthettek az ötven literes alumíniumkondérból. Ez valamelyest helyreállította lelki egyensúlyukat.

A juhhodály méretű, százágyas hódmezővásárhelyi hálóterem után már szinte családiasnak tűnt a húszfős hálóterem, igaz, hogy itt, kissé zsúfoltan, emeletes vaságyak sorakoztak. Viszont matracok voltak és nem szalmazsákok. Megszabadultak végre a Vásárhelyen rendszeresített, seprűnyélből készült stopkafától, amellyel reggelente kellett szögletessé böködni az éjjel madárfészekké átalakult szalmazsákot.
Kanyó Feri – legnagyobb bánatára – a hálóterem stratégiai pontjára került: az ajtótól számított második ágy emeletére, így a belépő elöljáró elsőként őt pillanthatta meg, elsőként az ő stokijába botlott bele.
Hogy miért részletezem mindezt? Mert órákon belül bűntény történt ezen a helyen, és ennek megoldásában nekem is jelentős szerep jutott.

No, de haladjunk sorjában. Lefekvéshez készülődve, egy időben négyen sürögtek-forogtak az ágyak közötti részen, ezért nem csoda, hogy Kanyó Feri olyan erővel dőlt neki a vaságynak, hogy azt még én is megéreztem. Annál is inkább, mert a vaságy kerete és Kanyó Feri mellkasa közé szorultam. A nemrégiben újramázolt ágy fekete festéke el is kenődött a kimenőingen, kirajzolva alakomat a zseb alsó részén. Persze annyira nem volt tökéletes a lenyomat, hiszen valamivel karcsúbbnak mutatott, de minden lényeges testrészem rajta volt: a tölténytalp, a hüvely és végül apró, hegyes háromszögként a mag.

A fájdalomtól Kanyó Feri ide pillantott, és meglepetten látta, hogy a tökéletesnek gondolt rejtekhelyre kenődött festék elárulja búvóhelyemet.
Néhány pillanat múlva megéreztem az ismerős bőrremegést, és tudtam, Kanyó Feri hirtelen elhatározásra jutott, amit azonnal valamiféle tett fog követni. Így is történt. A fal felé fordulva kigombolta az ingzsebet, ujjai közé csippentett, és határozott mozdulattal a nadrágjába sűlyesztett.

Az első börgöndi éjszakát trikóban, gatyában aludták át honvédeink. A kimenőruhák az ágy előtti stokikon, gondosan összehajtva várták a reggeli ébresztőt.

Másnap reggel a Rákóczi-induló hangjaira és a szokásos „Második szakasz! Ébresztő! Föl!” kiáltásra ébredtünk. Mindenki fölvette a gondosan összehajtogatott kimenőruhát, csak Kanyó Feri téblábolt határozatlanul és ing nélkül. Miután többszöri kérdezősködés után kiderült, hogy nem a megszokott ugratásról van szó, nyilvánvalóvá vált, hogy a hozzám legközelebb álló katona, Kanyó Feri ingét az éjszaka folyamán ellopták. Mert bizony az is stratégiai helyre került: az ajtótól egy lépésnyire, ahonnan egy pillanat alatt elemelhette a tettes.

A hivatalos börgöndi névsorolvasás még meg sem történt, de Kanyó honvéd nevét már megjegyezte a leendő szakaszparancsnok, a mélynövésű Sztankovics főtörzsőrmester. Ez pedig az összfegyvernemi álmoskönyv szerint semmi jóval nem kecsegtetett. Főleg nem Kanyó honvéd számára. De Sztankovics főtörzs sem érezhette magát ezek után biztonságban.

- Főtörzsőrmester elvtárs, kérek engedélyt jelenteni.
- Jelentsen.
- Kanyó honvéd jelentem, ellopták az én ingem.

Olyan ritmusban hangzott el a mondat, mintha az alkalmi rímfaragók költői versenyének utolsó helyezett művét adta volna elő egy amatőr versmondó.
A főtörzs fején előre-hátra billent a tányérsapka, mert mindenre számított, de ilyen jelentésre nem.
- Ellopták?
- El.
- Ki tette? - hangzott el a ravasz keresztkérdés, amivel csak időt akart nyerni a főtörzs.
- Nem tudom. De könnyen meg lehet találni, mert feltűnő ismertetőjele van. Egész pontos személyleírást tudok adni róla.
- Igen? Személyleírást? - Akkor jelentkezzen rendkívüli kihallgatásra Eperjesi főhadnagy elvtársnál! Ő majd kiadja a körözést.
- Értettem. – vágta magát vigyázzba Kanyó honvéd, hogy eleget tegyen a katonai alakiság követelményének.

Eperjesi főhadnagy mégsem Kanyó honvédtól értesült a lopásról. Sztankovics főtörzsőrmester jelentette neki, és azonnal magához rendelte a sértettet
- Még nem telt el tizenkét óra, hogy az egyetemisták betették a lábukat Börgöndre, és máris itt van az első problémás eset. Kényes ügy. – csóválta a fejét Eperjesi főhadnagy.
- Ki ez a Kónya vagy Kanyó egyáltalán? - fordult Sztankovicshoz.
- Nem tudom.
Nem kellett sokáig várnia, mert már az ajtaja előtt álltunk.
- Lépjen be! – válaszolt határozottan kopogtatásunkra.
- Kanyó Ferenc honvéd jelentkezem!

Így történt, hogy a T-üteg ELSŐ rendkívüli ütegparancsnoki kihallgatásán (nem hivatalosan) én is jelen voltam. Kanyó honvéd nadrágzsebében, a bal heregolyó mellett.
„Három golyó egy nadrágban, azért nem semmi. Mi lenne, ha a végén snóbliznánk egyet a főhadnagy elvtárssal?” - gondoltam magamban, és fejben lejátszottam a partit.

Eperjesi főhadnagy közben részletesen kikérdezte Kanyó Ferit az elmúlt órák eseményeiről.
- Mi az a különleges ismertetőjel, amit Sztankovics főtörzsörmester elvtársnak említett? Kiről tud maga rendkívül pontos személyleírást adni?
- Nem kiről, hanem miről. Hát az ingemről. Azon található a különös ismertetőjel. - válaszolta Kanyó Feri teljes átéléssel.
- Tudja azt, hány ilyen khaki színű ing van a körletben? És mi az a nagyon különleges ismertetőjel, ami alapján be lehetne azonosítani éppen a magáét? Talán belehímezte a monogramját? - szellemeskedett Eperjesi főhadnagy.
- Tegnap este, vagyis éjjel takarodóhoz készültem, és nekiestem a vaságynak. A fekete festék egy érdekes mintát hagyott a bal zseben. Olyat, amit le is tudnék pontosan rajzolni, ha kapok papírt és ceruzát. Olyan, mint egy furcsa morze-jel: ti-tá-ti. - magyarázta, és igyekezett rólam elterelni a figyelmet, mintha nem is az én alakom lenyomatát őrizné az inge. Úgy éreztem magam, mint akit megtagadtak. Persze tudtam, hogyha engem megtalálnának, nagyobb botrány kerekedne, mint harminc inglopásból. És akkor megnézhetné magát Feri barátom.
- Micsoda? Ti-tá-ti? – kérdezte elképedve Eperjesi főhadnagy.
- Igen, az „R” betű a morze ábécében.
- Na, rajzolja le akkor azt a ti-tá-ti figurát! – nyújtott át egy papírlapot Eperjesi.
- Ez a pici háromszög a ti, ez a hosszú téglalap a tá, ez a rövid, elfordított téglalap pedig megint a ti. – rajzolta méretarányosan Kanyó honvéd a papírlapra. És még be is satírozta.
Messziről nézve tényleg egy vastag tollal húzott ti-tá-ti-nek látszott, de én ráismertem saját magamra.

A kihallgatás végén Eperjesi főhadnagy utasította Sztankovicsot, hogy nyittassa ki a napossal a kimenőruha raktárt és hármasban nézzék át a bent lévő ruhákat. Ha Kanyó honvéd rajza alapján megtalálják az inget, akkor adják neki vissza, és vonják felelősségre a tettest. Ha nem találják meg, akkor HTK-zzanak Kanyó honvédre egy inget Csata őrmesternél. Az egész ügyet még a délelőtt folyamán zárja le, és tegyen róla szóbeli jelentést.

A laktanyában gyorsan terjednek a hírek, és képesek pillanatokon belül rémhírré válni. A komendáns században is futótűzként terjedt el a híre, hogy nem érdemes kikezdeni a T-üteges egyetemistákkal, mert rendkívül rafináltak. Láthatatlan cérnával morze jeleket hímeztek a ruhájukba. A hülye Samsula is ezen bukott le, és laktanyafogságra vágták, mert perceken belül megtalálták nála az előző éjszaka ellopott inget, amelybe az egyetemisták a morze abc „R” betűjét hímezték. Biztos az is egy titkos rövidítés volt, hogy „R”, mint Ráb.szol, ha ellopsz!”

Kanyó Feri
(folyt. köv.)