Bajtársak!
A blogírásra történő felszólítás olvasása közben határozottan éreztem azt a finom bőrremegést, amelyre a Kalasnyikov lőszer is felfigyelt. A hirtelen elhatározásból következett a hirtelen felindulásból elkövetett blog-beírás. Ennek következtében kerülhettek bele az írásba apróbb ténybeli pontatlanságok.
A türelmetlenségem volt az oka, hogy mindez nyilvánosságra került. Nem szerettem volna, hogy így Mikulás táján itt állunk egy épkézláb blog-bejegyzés nélkül.
Jelentem, a kritikát megszívleltem, az írást átdolgoztam. Következhet tehát a most már véglegesnek tekintett, befejezett verzió.
Bajtársi üdvözlettel: Kanyó Feri
Egy lőszer meséje
Nekem is csak egy esélyt adott az élet.
Szépreményű, arany-csillogású 7,62 Kalasnyikov lőszerként láttam meg a napvilágot. Sokáig nem tündökölhettem, mert a gyártósor végén egy sötétzöld lőszeres láda sötétjébe zártak sok-sok társammal együtt. Másnap már utaztunk is a Magyar Néphadsereg Központi Raktárába.
Sorsom akkor dőlt el, amikor egy szép napon megemelték a ládámat és felrakták egy köhögő Csepel teherautó platójára.
- Ez a szállítmány Hódmezővásárhelyre, a gyalogezredhez megy. – hallottam az eligazítást.
Pedig kerülhettem volna máshova is. Ha egy kis szerencsém van még külföldre is eljuthattam volna: világot látni Egyiptomba, Kubába vagy valamely más izgalmas válságövezetbe. De nekem pont Hódmezővásárhely jutott.
Hosszú hónapokig csücsültünk tétlenül a laktanya lőszerraktárában. A szerencsésebbek persze naponta mehettek őrszolgálatba, meg ilyesmi. De az is unalmas lehet egy idő után. Különösen egy ilyen lapos-poros alföldi helyőrségben.
Aztán nekünk is felvirradt a nagy nap. A beszédfoszlányokból kiderült, hogy az egyetemista század éleslövészetére visznek bennünket a dóci lőtérre.
Hát ennél izgalmasabb életpályára számítottam.
Tizesével osztottak ki bennünket az izzadó tenyerű, zavarukban röhigcsélő újoncoknak. Közülük még senki sem szagolt puskaport. Az előttem lévő töltény még Héjjas Jánoshoz került, és máris szólították az én katonámat:
- Kanyó Ferenc honvéd!
Elsőként engem tárazott be, ami egyben azt is jelentette, hogy így lettem utolsó a tárban. Magyarul epizódszereplő. Sőt, a legutolsó statiszta egy tét nélküli vidéki előadáson. Mert az első három töltény legalább megmutathatta, mit tud. Milyen gyorsan tud megpördülni a huzagolt csőben, és a ballisztika szabályait követve becsapódni a céltáblába. Lehetőleg a közepébe. Mert azért rajtunk is múlik a találati pontosság. A tárban szorongó első három társam izgult is kellőképpen, mert ők egyéni fellépők voltak. Az ő produkciójukat külön-külön értékelte a zsűri a 100 méterre álló mellalak célkörein. Az utánuk következők a 200 méterre lévő futóalak leküzdésében vettek részt csoportosan, ezért közülük akár többen is sumákolhattak. Elég volt, ha egyikük eltalálja a célt. De nekem nagyobb ambícióim voltak. Mégis, rám csak a szakaszlövészetet lezáró össztűzben kerülhetett sor. Kissé rezignáltan várakoztam, de a vezényszó elhangzásakor mégis elkapott az annyit emlegetett harctéri idegesség.
- Második szakasz, tűz!
Hallottam a fegyverropogást, egy nagy durranást közvetlen közelről. Éreztem a puskapor szagát. A rugó felnyomott a tölténykamrába. Idegeim pattanásig feszültek, vártam az ütőszeg becsapódását …
Semmi.
Csalódás hasított belém. Mint egy coitus interruptus.
Ez a balfácán Kanyó honvéd egyes lövésre állította a Kalasnyikovot a vezényszó elhangzásakor. És én ottmaradtam. Csőretöltve.
A következő pillanatban megkönnyebbülést éreztem.
Újabb lehetőséget kaptam, hogy megmutassam, egyénileg mire vagyok képes. Mert így töltényelszámoláskor még visszakerülhetek a lőszeresládába, új kalandok várhatnak rám, és dicsőséggel fejezhetem be pályafutásomat egy igazán rátermett katonával. Szinte felujjongtam, amikor Kanyó honvéd kiemelt a Kalasnyikovból. Már alig vártam, hogy visszakerüljek a többiek közé.
A töltényelszámolás hozta a következő fordulatot. A nadrágzseb vásznán keresztül először éreztem azt a furcsa bőrremegést, amely később is előfordult, és Kanyó honvéd hirtelen elhatározásait kísérte. Ő legalábbis hirtelen elhatározásnak nevezte, míg mások inkább hülyeségnek tartották.
- Jelentem, a töltényeket felhasználtam.
Ez a mondat pecsételte meg a sorsomat. Ettől kezdve össze voltunk kapcsolva, mint a fény és az árnyék. Vagy mint a bűn és a bűnhődés.
Némán lapultam a zsebében, és fogalmam sem volt arról, hogy mit fog velem kezdeni. Azt hiszem, ő sem tudta igazán Én mindenesetre várakozó álláspontra helyezkedtem, és lőszeresláda helyett nadrágzsebben tértem vissza a hódmezővásárhelyi laktanyába. A körletben, amikor már csillapodott a katonák zsibongása, Kanyó honvéd óvatosan elővett, összezárt ujjait résnyire megnyitva rám nézett. A fejét bizonytalanul ingatta, és mintha egy kis szomorúság tükröződött volna a tekintetében. Majd gyorsan hátizsákjának egyik oldalzsebébe csúsztatott és gondosan meghúzta a csat szíját.
Itt sem volt rosszabb, mint a lőszeresládában. Sőt, puhaság vett körül, nem az a hideg-rideg sötétség, mint a ládában. Egy kis fény is beszűrődött, és határozottan tetszett a nyüzsgés körülöttem. Be kell vallanom, hogy azért egy kicsit hiányoztak mellőlem a többiek.
Eskütétel után felgyorsultak az események. A katonák között izgatott találgatás kezdődött, hogy ki milyen fegyvernemhez, melyik helyőrségbe fog kerülni. Mert az köztudott volt, hogy Hódmezővásárhelyen csak az alapkiképzést kapták meg az egyetemisták, a tényleges katonai szolgálatot máshol fogják teljesíteni.
Nagy titkolózás vette körül az átvezénylést. Olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy aki Börgöndre kerül, abból rakétás lesz.
Október 30-án érkezett el a nagy nap, és az igazság pillanata.
Mindenki kimenőruhát öltött és készült a leszerelésre. Kanyó honvéd első dolga volt, hogy engem kiemelt a hátizsák oldalzsebéből és becsúsztatott katonainge bal felső zsebébe. Nem minden célzatosság nélkül, közvetlenül a szíve fölé. Egyébként azt vettem észre, hogy Kanyó honvéd hajlamos volt mindenféle közhelyet elfogadni és saját helyzetére alkalmazni.
Személyes érintettség miatt én csak a következők miatt aggódtam:
„Szerelmi bánat végére csak egy golyó tehet pontot.”
„A becsületen esett foltot csak vér moshatja tisztára.”
„A megaláztatásnak is véget lehet vetni egy jól célzott lövéssel.”
„A katona az utolsó töltényt magának szánja.” Meg ilyesmik.
Én a vadonatúj kimenőing gondosan begombolt zsebében lapultam és valóban testközelből tapasztaltam a következő órák-napok eseményeit. Közvetlenül érzékeltem Kanyó honvéd minden rezdülését.
Teljesen szabályosan kezdődött minden: a Kalasnyikovot leadta a fegyverraktárban, a gyakorlóruhát, rohamsisakot, csizmát, kapcát, törölközőt a ruharaktárban, gázálarcot, szimatszatyrot a vegyvédelmieknél. Sátorlap, gyalogsági ásó, pokróc és ágynemű is visszakerült eredeti helyére.
Egy szál kimenőruhában várta, hogy az ország mely szegletébe veti sorsa.
Délután piros parolis tüzértisztek jöttek, név szerint szólították a katonákat, és rendezték új alegységekbe. Minket is. Pontosabban Kanyó Ferenc honvédet: a T-üteg második szakaszába. Csak azért használok néha többes számot, mert szinte egy test, egy lélek lettünk a szoros együttlét alatt.
Szóval, minden érzelmi túlfűtöttségtől mentesen, csak a tényekhez ragaszkodva:
Az étkezdében kapták meg az első eligazítást új feletteseiktől, és máris szállhattak be a buszba. Az ám, BUSZ! Nem holmi nyitott platós teherautó, amellyel eddig leginkább a körletük és a birkaszaros gyakorlótér között szállítmányozták őket. Legfeljebb a dóci lőtérre. (Ahonnan – mint emlékezetes - a visszautat már együtt tettük meg!)
Nem! Buszra szállhattak, és ettől néhányan úgy érezték, mintha emberszámba vennék őket.
Erősen alkonyodott, amikor a konvoj kigördült a laktanya kapuján.
Mire a Tisza-hídon áthajtott a T-üteg, már öreg este lett. A buszok fényszórói erőlködve fúrták előre magukat az éjszakába. Az útvonalat úgy tervezték, hogy elkerülje a nagyobb településeket. Pillanatokra villant fel csak egy-egy helységnévtábla a tompított fényszórók sugarában. Ezért aztán a katonák hiába meresztették mohón tekintetüket az ablakon túli, civil világba – csak a vaksötétet látták.
Mintha egész Magyarországot elsötétítették volna ebből az alkalomból.
Én is majdnem az egész utat végigaludtam, attól kezdve, hogy megéreztem Kanyó Feri testének elernyedését és egyenletes szuszogását. Valamikor éjfél előtt, a börgöndi laktanya kultúrtermében tértem magamhoz, meghallva a katonák morgolódását. Utolsó vásárhelyi ellátmányként hurkakonzervet kaptak, és a rózsaszín zsirba fagyott, sajátos szagú „élelemmel” próbálták meg éhségüket elverni. Még szerencse, hogy forró teát meríthettek az ötven literes alumíniumkondérból. Ez valamelyest helyreállította lelki egyensúlyukat.
A juhhodály méretű, százágyas hódmezővásárhelyi hálóterem után már szinte családiasnak tűnt a húszfős hálóterem, igaz, hogy itt, kissé zsúfoltan, emeletes vaságyak sorakoztak. Viszont matracok voltak és nem szalmazsákok. Megszabadultak végre a Vásárhelyen rendszeresített, seprűnyélből készült stopkafától, amellyel reggelente kellett szögletessé böködni az éjjel madárfészekké átalakult szalmazsákot.
Kanyó Feri – legnagyobb bánatára – a hálóterem stratégiai pontjára került: az ajtótól számított második ágy emeletére, így a belépő elöljáró elsőként őt pillanthatta meg, elsőként az ő stokijába botlott bele.
Hogy miért részletezem mindezt? Mert órákon belül bűntény történt ezen a helyen, és ennek megoldásában nekem is jelentős szerep jutott.
No, de haladjunk sorjában. Lefekvéshez készülődve, egy időben négyen sürögtek-forogtak az ágyak közötti részen, ezért nem csoda, hogy Kanyó Feri olyan erővel dőlt neki a vaságynak, hogy azt még én is megéreztem. Annál is inkább, mert a vaságy kerete és Kanyó Feri mellkasa közé szorultam. A nemrégiben újramázolt ágy fekete festéke el is kenődött a kimenőingen, kirajzolva alakomat a zseb alsó részén. Persze annyira nem volt tökéletes a lenyomat, hiszen valamivel karcsúbbnak mutatott, de minden lényeges testrészem rajta volt: a tölténytalp, a hüvely és végül apró, hegyes háromszögként a mag.
A fájdalomtól Kanyó Feri ide pillantott, és meglepetten látta, hogy a tökéletesnek gondolt rejtekhelyre kenődött festék elárulja jelenlétemet.
Néhány pillanat múlva megéreztem az ismerős bőrremegést, és tudtam, Kanyó Feri hirtelen elhatározásra jutott, amit azonnal valamiféle tett fog követni.
Így is történt. A fal felé fordulva kigombolta az ingzsebet, ujjai közé csippentett, és határozott mozdulattal a nadrágjába sűlyesztett.
Az első börgöndi éjszakát trikóban, gatyában aludták át honvédeink. A kimenőruhák az ágy előtti stokikon, gondosan összehajtva várták a reggeli ébresztőt.
Másnap reggel a Rákóczi-induló hangjaira és a szokásos „Második szakasz! Ébresztő! Föl!” kiáltásra ébredtünk. Mindenki fölvette a gondosan összehajtogatott kimenőruhát, csak Kanyó Feri téblábolt határozatlanul és ing nélkül. Miután többszöri kérdezősködés után kiderült, hogy nem a megszokott ugratásról van szó, nyilvánvalóvá vált, hogy a hozzám legközelebb álló katona, Kanyó Feri ingét az éjszaka folyamán ellopták. Mert bizony az is stratégiai helyre került: az ajtótól egy lépésnyire, ahonnan egy pillanat alatt elemelhette a tettes.
A hivatalos börgöndi névsorolvasás még meg sem történt, de Kanyó honvéd nevét már megjegyezte a leendő szakaszparancsnok, a mélynövésű Sztankovics főtörzsőrmester. Ez pedig az összfegyvernemi álmoskönyv szerint semmi jóval nem kecsegtetett. Főleg nem Kanyó honvéd számára. De Sztankovics főtörzs sem érezhette magát ezek után biztonságban, hogy ilyen katonája van.
- Főtörzsőrmester elvtárs, kérek engedélyt jelenteni.
- Jelentsen.
- Kanyó honvéd jelentem, ellopták az én ingem.
Olyan ritmusban hangzott el a mondat, mintha az alkalmi rímfaragók költői versenyének utolsó helyezett művét adta volna elő egy amatőr versmondó.
A főtörzs fején előre-hátra billent a tányérsapka, mert mindenre számított, de ilyen jelentésre nem.
- Ellopták?
- El.
- Ki tette? - hangzott el a ravasz keresztkérdés, amivel csak időt akart nyerni a főtörzs.
- Nem tudom. De könnyen meg lehet találni, mert feltűnő ismertetőjele van. Egész pontos személyleírást tudok adni róla.
- Igen? Személyleírást? - Akkor jelentkezzen rendkívüli kihallgatásra Eperjesi főhadnagy elvtársnál! Ő majd kiadja a körözést.
- Értettem. – vágta magát vigyázzba Kanyó honvéd, hogy eleget tegyen a katonai alakiság követelményének.
Eperjesi főhadnagy mégsem Kanyó honvédtól értesült a lopásról. Sztankovics főtörzsőrmester jelentette neki, és azonnal magához rendelte a sértettet
- Még nem telt el tizenkét óra, hogy az egyetemisták betették a lábukat Börgöndre, és máris itt van az első problémás eset. Kényes ügy, bajtársi lopás. – csóválta a fejét Eperjesi főhadnagy.
- Ki ez a Kónya vagy Kanyó egyáltalán? - fordult Sztankovicshoz.
- Nem tudom.
Nem kellett sokáig várnia, mert már az ajtaja előtt álltunk.
- Lépjen be! – válaszolt határozottan kopogtatásunkra.
- Kanyó Ferenc honvéd jelentkezem!
Így történt, hogy a T-üteg ELSŐ rendkívüli ütegparancsnoki kihallgatásán (nem hivatalosan) én is jelen voltam. Kanyó honvéd nadrágzsebében, a bal heregolyó mellett.
„Három golyó egy nadrágban, azért nem semmi. Mi lenne, ha a végén snóbliznánk egyet a főhadnagy elvtárssal?” - gondoltam magamban. „Hány golyónk van összesen?” És fejben lejátszottam a partit.
Eperjesi főhadnagy közben részletesen kikérdezte Kanyó Ferit az elmúlt órák eseményeiről.
- És mi az a különleges ismertetőjel, amiről Sztankovics főtörzsőrmester elvtársnak említést tett? Kiről tud maga rendkívül pontos személyleírást adni?
- Nem kiről, hanem miről. Hát az ingemről – mondta teljes átéléssel Kanyó Feri.
- Na, ne nevettessen! Tudja maga hány khaki színű kimenőing van a laktanyában? Mi az a nagyon különleges ismertetőjel, ami alapján be lehetne azonosítani éppen a magáét? Talán belehímezte a monogramját? – szellemeskedett Eperjesi főhadnagy.
- Tegnap este, vagyis éjjel takarodóhoz készültem, és nekiestem a vaságynak. A fekete festék egy érdekes mintát hagyott a bal zseben. Olyat, amit le is tudnék pontosan rajzolni, ha kapok papírt és ceruzát. Olyan, mint egy furcsa morze-jel: ti-tá-ti. – magyarázta Kanyó Feri, és igyekezett rólam elterelni a figyelmet, mintha nem is az én alakom lenyomatát őrizné az inge. Úgy éreztem magam, mint akit megtagadtak. Persze tudtam, hogyha engem megtalálnának, nagyobb botrány kerekedne, mint harminc inglopásból. És akkor megnézhetné magát Feri barátom.
- Micsoda? Ti-tá-ti? – kérdezte elképedve Eperjesi főhadnagy.
- Igen, az „R” betű a morze ábécében.
- Na, rajzolja le akkor azt a ti-tá-ti figurát! – nyújtott át egy papírlapot Eperjesi.
- Ez a pici háromszög a ti, ez a hosszú téglalap a tá, ez a rövid, elfordított téglalap pedig megint a ti. – rajzolta méretarányosan Kanyó honvéd a papírlapra. És még be is satírozta.
Messziről nézve tényleg egy vastag tollal húzott pont-vonal-pontnak látszott, de én ráismertem saját magamra.
A kihallgatás végén Eperjesi főhadnagy utasította Sztankovicsot, hogy nyittassa ki a napossal a kimenőruha raktárt és hármasban nézzék át a bent lévő ruhákat. Ha Kanyó honvéd rajza alapján megtalálják az inget, akkor adják neki vissza, és vonják felelősségre a tettest. Ha nem találják meg, akkor HTK-zzanak Kanyó honvédre egy inget a szolgálatvezetőnél. Az egész ügyet még a délelőtt folyamán zárja le, és tegyen róla szóbeli jelentést.
A laktanyában gyorsan terjednek a hírek, és képesek pillanatokon belül rémhírré válni. A kommendáns században is futótűzként terjedt el a híre, hogy nem érdemes kikezdeni a T-üteges egyetemistákkal, mert rendkívül rafináltak. Láthatatlan cérnával morze jeleket hímeztek a ruhájukba. A hülye Samsula is ezen bukott le, és laktanyafogságra vágták, mert perceken belül megtalálták nála az előző éjszaka ellopott inget, amelybe az egyetemisták a morze abc „R” betűjét hímezték.
Biztos az is egy titkos rövidítés volt, hogy „R”, mint „Rábaszol, ha ellopsz!”
Egy ellenséget már biztosan szerzett magának Kanyó Feri Börgöndön.
Délelőtt felszerelkeztünk. Pontosabban Kanyó Feri volt az, aki megkapta - a többiekhez hasonlóan - a vastag szövetből készült téli gyakorlóruhát, immár piros parolival. Kissé viseltes volt, és érződött rajta a fertőtlenítő szaga. És jöttek sorra az egyes harcos kellékei: rohamsisak, szimatszatyor gázálarccal, hátizsák, pokróc, csizma, kapca, téli köpeny, molinó, csajka, kulacs, fülre hajtható prémes usanka. Visszaállt a Hódmezővásárhelyen megismert világrend. Engem azonnal átköltöztetett téli zubbonyának jobb külső zsebébe, ahol ismét biztonságban érezhettem magam. A sok kalandon átesett kimenőruhát- az ingen testem lenyomatával - pedig leadta a raktárban.
Már csak a géppisztoly hiányzott.
A géppisztolyt a fegyvermestertől kapta meg a fegyverszobában. A nagybajuszú őrmester fegyverolaj szagot árasztott maga körül. Egy vaskos, fekete kötésű könyvbe Kanyó Ferenc honvéd neve mellé akkurátusan beírta a gyári számot, a megjegyzés rovatba pedig – kellő átvizsgálás után – azt, hogy: csöve vakrozsdás. Kanyó Feri számára csalódás volt átvenni a géppisztolyt. No, nem azért, mert régi fegyvert kapott, hanem azért, mert a jól ismert Kalasnyikov helyett - ez egy dobtáras PPS volt.
Hiába menekített engem Dócról, Hódmezővásárhelyről fél országon át, Börgöndön már nem voltam csereszabatos.
Egy szempillantás alatt váltam használhatatlanná, feleslegessé.
Ebéd után együtt vonultunk át a kultúrterembe. Menet közben a zubbony zsebén keresztül éreztem a PPS géppisztoly ütemes lengését és az üres dobtár állandó dörzsölését. Ez egy kissé idegesített, de lehet, hogy csak a feleslegesség érzése miatt voltam olyan feszült. „Azért, merő tapintatból áttehetett volna a bal zsebébe!” – elégedetlenkedtem magamban.
A tájékoztatónak nevezett foglalkozást az elhárító tiszt tartotta, aki alapjáratban is fenyegető üzemmódban dolgozott. Most még rátett egy lapáttal. Valójában alig tudtam figyelni, mert saját sorsom, saját jövőm foglalkoztatott. Mihez fog kezdeni velem Kanyó Feri, miután használhatatlanná váltam számára? Egyáltalán együtt maradunk-e? És ha nem?
Valahonnan távolról hallottam az elhárító tiszt hangját, aki imperialista diverzánsokról, CIA ügynökökről beszélt, és arról hogy ez egy szigorúan titkos katonai objektum. A legtitkosabb egész Magyarországon. Meg kémkedésről, katonai titkok kifecsegésről, sőt hazaárulásról, katonai bíróságról és tizenkét év börtönbüntetésről. Meg hogy minden árulóra lesújt a törvény szigora.
Én még mindig a jövőmön töprengtem. Visszakerülök-e még valaha társaim közé? Be fog-e még valaki tárazni engem egy Kalasnyikovba?
A foglalkozás vége felé tértem vissza képzelgéseimből, amikor a kétoldalas nyilatkozatot kiosztották a katonáknak. Mire végigolvasta a szöveget, és kitöltötte a megfelelő rubrikákat, Kanyó Ferin valami furcsa remegés vett erőt. Gyanítottam, hogy ez nem lehet más, csak a félelem.
A titoktartási nyilatkozat aláírásával Kanyó Feri végleg és visszavonhatatlanul belekerült a katonagyárba, és én úgy éreztem, hogy a gépezet be fogja darálni. Miután átvették tőle a nyilatkozatot, és visszaült a helyére, önkéntelenül a zsebéhez nyúlt és kívülről megtapogatott.
Biztatást éreztem ki mozdulatából.
Hétfőn reggel a T-üteget szakaszonként felsorakoztatták a körlet előtt, arccal az épület felé. Én változatlanul ott lapultam Feri jobb zsebében. Az eligazítást, a lépcső tetején állva, régi ismerősöm: Eperjesi főhadnagy tartotta.
- Elvtársak!
A mai napon megkezdődik az önök szakmai kiképzése. A foglalkozásokat nyolc és tizenhárom óra között az „Objektum” tantermeiben tartják a szaktanárok. - És karjával a laktanya közepén húzódó három méter magas betonkerítés felé intett. - Felhívom a figyelmüket, hogy az ”Objektum” szigorúan titkos terület. Tilos bármiféle jegyzetelésre alkalmas anyag, eszköz bevitele vagy kihozása. Katonakönyvükön és zsebkendőn kívül semmi ne legyen a zsebükben. Ezt a biztonsági szabályt minden beléptetéskor, akár személyi motozás alkalmazásával is ellenőrizzük. Akinek bármiféle papír, jegyzetfüzet vagy íróeszköz van a zsebében, az eligazítás után lépjen ki és tegye a kosárba, A foglalkozás után a naposasztalnál visszakapja.
Halk moraj futott végig a sorok között, de én tudtam, hogy bennünket, pontosabban Kanyó Ferit, ennél nagyobb veszély fenyegeti a személyi motozással, hiszen „engedély nélkül birtokolt éles lőszerként” jegyzőkönyveznének, ha rám találnak. Feri pedig valószínűleg mehetne a „futkosóra”.
Eperjesi főhadnagy még tartotta az eligazítást, de arra már egyikünk sem figyelt oda igazán. Azon törtük a fejünket, hogy miként kerülhetnénk ki, ebből a kutyaszorítóból. Szerencsére még volt néhány percünk, hogy átgondoljuk a helyzetet.
Az én lehetőségeim korlátozottak voltak: a zubbonyzsebbe voltam bezárva. Megpróbáltam ide-oda mocorogni, hátha találok valami felfeslett varrást, amin keresztül esetleg ki tudnék csusszanni. Persze kivárva a megfelelő alkalmat, nehogy éppen a jó szándékom sodorja bajba szegény Ferit.
Szinte hallottam, hogy Feri fejében is kattognak a kerekek. Megpróbált ő is valamilyen megoldást kieszelni. Aggodalmam mégis növekedett, amikor megéreztem azt a furcsa remegést, amit a titoktartási nyilatkozat aláírásakor tapasztaltam nála szombaton.
Feri félt. A félelem pedig könnyen lebéníthatja az embert.
Gyorsan eltelt ez a néhány perc, és máris felhangzottak a vezényszavak:
- Foglalkozásra szakaszonként elvonulni.
- Első szakasz, balra át! Lé-pés in-dulj! - és elvonultak.
- Második szakasz, balra át! Lé-pés in-dulj!
- Bal. Bal. Bal, jobb, bal.
- Bal. Bal. Bal, jobb, bal. - Pattogtak Sztankovics főtörzsőrmester vezényszavai és a szakaszunk mozgásba lendült.
Már bekanyarodtunk az „Objektum”-hoz vezető úton, amikor megéreztem, hogy Feri cselekvésre szánta el magát. Kigombolta a zsebet, amelyben lapultam és a markába szorított. A másik zsebéből pedig előhúzta a zsebkendőjét, mint aki az orrát készül kifújni. Széthajtogatás közben „véletlenül” földre ejtette a zsebkendőt. Néhány másodperces késleltetéssel megfordult, és visszairamodott az elhullajtott zsebkendőért, kisebb kavarodást okozva a hátsó sorokban. Miközben lehajolt az úttesten heverő zsebkendőért, engem laposan becsúsztatott az út menti árokba, a lehullott nyárfalevelek közé Bravúros koreográfia volt. Sztankovics főtörzsőrmester egyből felfigyelt a kavarodásra, de már csak azt látta, hogy egyik katonája felemel valamit a földről.
- Maga mit csinál ott, katona? – kiáltott rá.
- Elvesztettem zsebkendőmet – lobogtatta meg a „corpus delicti”t Feri
- Már megint maga az, Kanyó honvéd? Maga állandóan elveszít valamit? No, álljon vissza a helyére.
Ács Álhadnagy is előpattant valahonnan
- Mi az? Nem képesek kétszáz métert szakaszkötelékben megtenni? No sétáltassa meg őket! De nótázva!
Nemsokára felhangzott a távolból:
Jó időben, rossz időben
Hordom kedves fegyverem.
Én pedig nyugodtan, mozdulatlanul hevertem az avarban. Megkönnyebbültem, hogy Feri kikerült ebből a fenyegetett helyzetből. Csak ezután gondoltam magamra. És csendben kezdtem tervezni a jövőt, hiszen jobb rejtekhelyet is találhat számomra, mint a saját ruházata. Reméltem, hogy valamikor értem jön majd.
Alig kezdődtek el a délelőtti foglalkozások az „Objektum”-ban, amikor laktanyások jelentek meg az úton az ügyeletes tiszt vezetésével. Vesszőseprűvel, lapáttal, gereblyével voltak felszerelve. Tőlem hallótávolságra álltak meg.
- No, emberek! Akkor itt a betonkerítés végén kezdjék el a munkát. Seperjék tisztára az utat, takarítsák ki az árkot, gyűjtsék egy kupacba a faleveleket és égessék el! Ebédig végezzenek! Meg vagyok értve?
- Értettük.
A laktanyások – lehettek vagy öten – nem nagy lelkesedéssel sepergettek, és kapirgálták gereblyével az árok oldalát Mégis rossz érzés kerített hatalmába, mert mindinkább a közelemben topogtak, és egyre több levelet halmoztak fel körülöttem. Amikor pedig megéreztem az avar kesernyés füstjét, tudtam, hogy nagyon-nagy szerencsére lenne szükségem, hogy Ferihez hasonlóan én is megússzam ezt a veszélyhelyzetet. A lángok már a közelben lobogtak, és bizonyossá vált, hogy innen már nincs menekülés számomra. Eszembe jutott, hogy milyen fényes, hősi pályáról álmodtam hajdanán.
A forróság már-már az elviselhetetlenségig fokozódott.
Az utolsó pillanatokban lepergett előttem rövid életem filmje: a szeles dóci lőtértől kezdve, a százágyas hódmezővásárhelyi körleten át, a Börgöndig tartó éjszakai buszozásig. Az izgalmas nyomozás, és az első ütegparancsnoki kihallgatás. Felvillant előttem a fegyverszobában átélt csalódás, a ma reggeli sorakozó, és az elválás pillanata… Utoljára Feri kezét láttam, amint a levelek közé csúsztatott...
A második szakasz távolodó énekét már elnyomta egy közeli durranás…
Kanyó Feri
